Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Emlékezések

Hogyan tudott a lélek húrjain játszani ! Meglelni és megrezegtetni azt, ami érték. Az isteni szikrára rálehelni, a tüzet éleszteni: neki egy mosolyába, biztatásába, egy-egy találó szavába került. Meleg, sötét szemei atyai jósággal tapadtak a tanítványra, főként arra, akikben értéket sejtett s már az első percben mélyen a lélekbe szántott. Orgonabugásu mély hangja beleolvaszt mindenkit az irodalom és költészet szeretetébe. Pedig sok egyébre is nevelt. Megtanított arra, hogy nincs nagyobb, nincs dicsőbb feladat, mint jót tenni. Mint tornatanárunk a test nevelését a lélekével egy rangba helyezi. Hirdette, hogy a torna nem a versengést szolgálja, hanem a test nevelését az egészség megtartására. Mint a kollégiumi „Magyar társaság" elnöke mindnyájunkban irói és költői ambíciókat fejleszt. A Széchenyi-körben rendezett estéi már apotheozisa mindannak, ami ideákért való lelkesedést jelent. Itt akadémiai magaslatra kerül a magyar szó és a magyar dal varázsa és mi hétről-hétre szellemileg megmámorosodva, távozunk kicsiny diákkamránk mélyébe, hogy formálódjunk az ö áldó keze nyomán. A húszéves érettségi találkozón testben még mindig a régi. Különben az uj országhatárral minden megváltozott. Régi jó tanáraink megőszülten, kissé megkopottan és könnyező szemmel figyelnek fel a deresedő tanitvány emlékezéseire : Ebben az évben volt az utolsó magyar érettségi... Elnémultak a régi szép diákdalok. Magyar, néha szlovák ének az árok- és magyar-uccai apró házakból, német nóták a szász fiuk ajkáról. Mindez hajdan hatalmas szimfónia. Tárogató dalaként ezer év kulturáját zengte szlovákok lakta földön elmagyarosodó német városok omladozó falai mögül. Ennek az ezer évnek a kultúrájában találkoztunk most is: az emlékek tüzében lobogó tanitvány a megőszült, 27