Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Irodalmi hagyatéka. Kéziratban megmaradt írásai

koltan adják elő, hogy más szin alatt, a természet példáin fejezzék ki azt, ami a lelkük legmélyén feküdt. A kor viszonyaiban kell tehát keresnünk annak a megfejtését, hogy a költők álarcos formában, allegóriákban fejezték ki hazafias érzésüket, nemzeti gondolataikat. Az ekként elburkolt érzelmeket, gondolatokat, nem volt idegen, aki megértette volna, s nem volt magyar ember, aki meg nem értette volna. De még az akkori idő hangulatához is illett ez az allegorikus forma : bizonyos gyöngédség volt abban, hogy a költők a vérző sebeket csupán képben, mintegy fátyol alatt mutogatták. Ilyen allegóriákban siratta Tompa Mihály az elvesztett szabadságot, a nagy nemzeti gyászt, s ezekben fejezte ki suttogva, célzásokkal jövőbe vetett reményét. „A madár fiaihoz" cimüben a madár képében megszemélyesített haza biztatva inti fiait, a nemzet költőit, hogy ne hagyják el vihardulta lakóhelyüket, daloljanak tovább, ha fájdalmasan is, hiszen itt születtek, növekedték, daloljanak a dicső múltról, zengjék meg a jövőt, hogy igy a sivár jelent könnyebben élhessék át: „Dalotokra könnyebben derül fény, Haramább kihajt a holt berek, A jelennek búját édesítvén, Fiaim, csak énekeljetek!" „Lelkesüljenek a költők, énekeljenek az elmúlt romboló vihar után. Lelkesüljenek! Szent reménynek nem szabad elaludni ! Ezt élesszék a sötét gyásznapokban még inkább" — mondja maga a költő a költeményhez irt jegyzetében. A gólya megrázó kifejezése annak a nagy nemzeti kétségbeesésnek, amely a szabadságharc leveretése után a sziveken erőt vett. A költő meglátja háza tetején a gólyát, melynek megérkezte máskor a vidám kikeletet, uj élet kezdetét jelentette. A napsugár tündöklik, a 135