Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Irodalmi hagyatéka. Kéziratban megmaradt írásai

Hulló angyal, tört sziv, őrült lélek, Vert hadak, vagy vakmerő remények? Hűzd, ki ludja, meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá, cigány, ne gondolj a gonddal !" Ennek az időnek a költészetében mindenütt megláthatjuk azokat a jellemző vonásokat : a megtörhetetlen dacot a zsarnok hatalom ellenében, a sorsnak ránk nehezedő csapásai között a keserű borongást, vagy a sirva-vigadásnak a hangját s a jövőben való reménykedésnek fel-felvillanását. De ez a dac, ez a borongás, ez a sirva vigadás mind a költőknek a nemzeti sajátságokhoz, nemzeti nyelvhez, nemzeti jogokhoz, intézményekhez való ragaszkodásából, magyarságából, nemzeti érzéséből ered. íme tehát a nemzeti erő megnyilatkozása az ötvenes évek költészetében. Lássuk már most, hogyan nyilvánul ebben a költészetben a kornak a hatása. Van-e ennek a költészetnek olyan sajátsága, jellemző vonása, amelyet éppen magára a korra kell vissza vezetnünk? Igenis van. Ez a sajátság, ez a jellemző vonás : az allegorikus forma, az allegória kedvelése. A szabadságharc után következő kor az önkényuralom gyászos kora volt. Nemcsak elpusztultak, elestek a nemzet hősei, nemcsak hogy elvesztettük mindenünket, nemcsak hogy bilincsekben sinylődtek nagyjaink, hanem bilincsekbe volt verve a szellem, a költészet is. A költők nem ébresztgethették a nemzetet, nem önthették ki lelkük keservét, nem ültethették a nemzet lelkébe a remény viruló fáját szabadon, mert meg volt kötve a lelkük, szellemük a cenzura rideg, hajthatatlan vas kezétől. Ez a kor, az önkényuralomnak a gyászos kora, tehát mintegy rákényszeritette a költőket arra, hogy érzelmeiket elbur134