Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Irodalmi hagyatéka. Kéziratban megmaradt írásai

Akkor aztán késő minden ... Mozdulhat a tetszhalott..." A nemzeti gyász bánatos hangja rezeg Erdélyi János lantjának húrjain is „A menekültek" cimü költeményében : „Vivének-e egy maroknyi földet, Bujdosó gyermekid, óh haza, belőled, Hogy a távolban se váljanak el tőled ? Amerre ők járnak, sehol sincs nyugalom, Emlékezvén reád, minden lépten-nyomon, Életök egy szálon függ s ez a fájdalom. És a nagy Óceán könnyeiktől telik, Sóhajtásaikkal a szellőt szeldelik : Vájjon hol lehetnek nyugovó helyeik? Bujdosó társaink be is elszakadtunk! Ti künn sokan, mi honn kevesen maradtunk, Mintha a föld kettényilt volna alattunk ! Óh ha ketté nyilnék s betakarna minket, Vagy inkább mag gyanánt honfi erényinket, Vetéssé növelné magas erényinket!" stb. Honfi bánat, borongó fájdalom, aggódó remény tölti ei a költők szivét. Ezt zengik fájón, melankólkusan Lévay József, Tóth Kálmán, Lisznyai Kálmán, Sárosy Gyula, Szász Károly s a többiek költeményeikben. Ennek az elkeseredett fájdalomnak, kétségbeesésnek szüleménye Vörösmarty „Vén cigány"-a is, kinek lelkét tépik, marcangolják a szomorú mult képei : „Kié volt az elfojtott sóhajtás, Mi üvölt, sir a vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog, mint malom a pokolban?... 133