Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])

86 n erek hasznosak akartak lenni az államnak, és végeredményben több kárt okoztak a republikának, mint bármelyik irredenta agitátor. Egyesek közülük nemcsak ordítottak, hanem cikkeket is írtak egészen alacsony nívójú leibzsurnáljaikba. Ezek a cikkek kész förmedvények, a rendtörvénybe ütköző gyalázkodások voltak és csak azért jelenhettek meg, mert a nyomdafesték mindent kibírt. A cenzúrát végző cseh nemzetiségű ügyész, ha véletlenül nem tartozott bandájukba, jóakaratú közönnyel elnézte garázdálkodásaikat. Nem tudom, kinek és minek köszönhettem, hogy engem mindég az ortodox zsidó templomba küldtek »reprezentálni«. Állam ünnepeken ugyanis a hivatalnoki kar a különböző hitfelekezetek templomaiba ment. Nem mindenki saját felekezetének templomába, ahogy a józan ész diktálná, hanem a hivatalos beosztás szerint. A dologban az volt a legkellemetlenebb, hogy az ortodox zsidók nagyon korán tartották az istentiszteletüket. Azt az őrült lármát, ahogy egy ilyen istentisztelet végbemegy és azt a penetráns szagot, ami a zsinagógában volt, még csak valahogy kibírtam volna. Kaftános zsidók, szíjakkal a fejükön keleti vásárt megszégyenítő zajjal imádkoztak és a bócher énekkar héber fordításban énekelte a cseh himnuszt, a »Kde domov muj:<-t. Későn fekvő és későn kelő ember voltam világéletemben. Nagyon rászoktam egyetemi éveim alatt. A bíróságon ez nem volt akadály, mert a tárgyalások reggel kilenckor kezdődtek. Ha nyolc után is keltem fel, kilencre bennlehettem. Ha jól emlékszem, 1937-ben október 28-ika vasárnapra esett. A zsidókat a katolikus templomba, a keresztényeket pedig a zsidó templomba küldték. Ébresztőórám nem volt soha. Ez amúgy is csak idegbeteggé teszi az emberiséget. Háziasszonyomnak elfelejtettem szólni, hogy keltsen fel. Felébredek: félkilenc. Hat órakor a zsinagógában kellett volna reprezentálnom a bírói kart. Elmentem a Szent Andrástemplomba a tízórai nagymisére. Nem tulajdonítottam a dolognak nagyobb fontosságot, ezért nem is jelentettem a dolgot. Nem exkuzáltam magam. Mondhattam volna^, hogy fájt a fejem, vérzett az orrom, vagy valami más kifogást, ahogy valamikor diákkoromban szoktam. De minek?... Nem vagyok taknyos gy erek !... Három nap múlva hivat a vezető járásbíró, egy soviniszta vad pasas. — Kolléga úr, maga nem vett részt az államünnepélyen. Kénytelen vagyok a dolgot jelenteni a felső bíróságnak. — Bocsánat, résztvettem !... A zuhogó esőben ott álltam a Klapka-téren, a Koltay fűszeres boltja előtt, onnan felmentem a Kultúrpalotába. A terem már tömve volt és a folyosón álltam. Mondjam el a programot? — A zsidótemplomban is volt? — kérdezte ingerülten. Most már tudtam, honnan fúj a szél.