Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])

85 a »milostivá panik« igen könnyű fajsúlyú nőcskék voltak. A megszállás első tíz esztendejében magyar lány cseh tiszthez vagy hivatalnokhoz nem is ment feleségül. Később a jég megtört és nagyon sok jó családból származó magyar lány kötötte össze életét a csehekkel. A felszabadulás után nagy sírások közepette követték férjeiket a bizonytalanba. Sokan itthonmaradtak. Elválnak-e, vagy idővel mégis követni fogják férjeiket, azt a jövő fogja megmutatni. Családi tragédiák játszódnak le. Több öngyilkosság történt. Megalázó volt, mikor kihajtottak kimondottan soviniszta jellegű cseh állami ünnepségre vagy katonai díszszemlére »reprezentálni «. A megjelenés kötelező volt. Az »uborkafára felkapaszkodott állam« a hanyatló nemzetiségi érzést mindenféle ünnepségekkel és felvonulásokkal igyekezett fenntartani. Megünnepelték a »felszabadító elnök« születésnapját, névnapját, halálának évfordulóját, a május elsejét, Cyrill és Metód ünnepét, Hus János napját, a zborovi ütközet évfordulóját, október huszonnyolcadikát, a csehszlovák állam megalakulásának emléknapját. A Sokol, Slovenská Liga, a Slovenská Matica, a 2ivena és tudom is én micsoda sovén egyesületek évenként több előadást, mulatságokat, bálokat és teadélutánokat tartottak. Kivetették ránk a sarcot a Štefánik és a Masaryk szobrokra. Államvédelmi kölcsön jegyzésre köteleztek. Kellett adnunk bizonyos összeget a repülőalapra, az idegenben lévő cseh iskolákra stb. stb. Sokszor ökölbeszorult a kezünk, pirult az arcunk. Tűrtünk és vártuk a szebb jövő hajnalhasadását. Ezeken az ünnepélyeken és előadásokon némán kellett hallgatnunk a többnyire korlátolt szónokok magyargyalázó kirohanásait. A lampionos menetekben mint a birkáknak, négyes sorokban kellett menetelnünk a korzón keresztül a magyar lakosság néma utálatától kísérve. Egy íz ben Dunaszerdahelyen felkértek, hogy október huszonnyolcadikán tartsak magyar ünnepi beszédet. A megtiszteltetést udvarias formában visszautasítottam. Rossz pontot kaptam érte. Többször azonban nem zaklattak. A határmenti városokban a vak sovinizmus erősebben dühöngött, mint az ország belsejében. Minden »niemand« Napóleonnak képzelte magát és nemzetmentő akart lenni. Mintha H. G. Wels róluk írta volna, hogy »a nacionalizmus, amely ma uralkodik a világon, olyan mint egy berúgott, rikoltozó falurossza, aki mindenkin él, hangosabban ordít és mindenkit kiver a kocsmából, amíg végre őt rúgják ki s ekkor mindenki elcsodálkozik azon, miért is tűrték meg idáig.* Bizony sokáig tűrték. Gyűlöltek mindent ami magyar. Ártottak, ahol csak tudtak. Szereplési viszketegségükben mindenhova betolakodtak és vad kirohanásaikkal sikerült elvadítaniok még a lojálisán gondolkozó embereket is a demokratikus állameszmétől. Ezek a pitiá-