Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])

16 raszLó mesterség. Óriási türelmet, nagy »dumakészséget«, biztos fellépést és leleményességet igényel. Egy akvizitőrnek még a leglehetetlenebb helyzetben is fel kell találnia magát. Be kell magyarázni a védekező kereskedőnek, hogy milyen óriási fontosságú a reklám és hogy milyen forgalmat eredményez a hirdetés. El kell . hitetni vele. hogy a reklámra kiadott összeg nem kidobott pénz, hanem tőkét hozó befektetés. Vitatkozni kell vele és belészuggerálni, hogy üzletének eminens érdeke a reklám és nyugodtan aláírhatja a hirdetést megrendelő blankettákat. Hatásos történeteket, vicceket kell mesélni, kiabáló reklámrajzokat kell mutogatni és legtöbbször segíteni kell a reklámszöveg jó megszövegezésében. A nyomort és kétségbeesést nem szabad megérezni a kereskedőnek és az akvizitőrnek előleget még akkor sem szabad felvennie, ha aznap még semmit sem evett. A pénzkéréssel gyanússá válik. A jutalékot úgyis kifizeti minden rendes kiadóhivatal, amint a megrendelést kézhez kapja. Alkalmazkodni kell az üzletfél szellemi képességéhez, politikai meggyőződéséhez, vallásához, üzleti álmaihoz és ezek szerint kell szinte kaleidoszkopszerűen alkalmazkodni. Kritizálni semmit sem szabad, de annál inkább dicsérni, lia bármilyen marhaságot mond is az »áldozat«. Meg kell szerezni a szellemi fölényt, vinni a »dumát« szakadatlanul, hogy a végén a hirdetést feladó gyáros, bankár vagy kereskedő vegye megtiszteltetésnek, hogy a »szerkesztő úr« szívén viseli érdekeit és az ő »jól felfogott érdekében« személyesen fáradt el hozzá. Akvirálás előtt különböző haditervet állítottam fel. Információkat gyűjtöttem, kihez érdemes menni. Vidéki városokban csak a nagyobb vállalatokhoz mentem. A pozsonyi lapok: >Hiradó«, »Reggel«, »Magyar Újság«, »A Nap« többé-kevésbbé tiszavirágéletűek voltak. Ezeknél a lapoknál dolgozni: nem nyújtott biztos existenciát. De nem is akartam sem újságíró, sem akvizitőr lenni. Belesodródtam, igyekeztem szabadulni és kiutat kerestem biztosabb exisztenciához. Bizonytalan sorsom lidércnyomásként nehezedett rám és egy álmatlan éjszaka reggelig tartó töprengése után határoztam el, hogy beiratkozom a jogra. A katonai büntetőjogot és büntető perrendtartást már úgy is betéve tudtam. Végigcsináltam. Ügy gondoltam, hogy mint joghallgató megnyerem az egyetemi tanárok segítségét, mint újságíró pedig a még józanul gondolkozó embereket. Ha megnyerem a közvéleményt, ennek segítségével okvetlenül megnyerem a csatát a cseh militarizmussal szemben. Egy ködös októbervégi reggelen felballagtam a dóm mögötti Káptalan utcába, ahol a jogi fakultás volt. Kidobtak a tanítói kurzusról, eltanácsoltak a szemináriumból, jónak láttam, hogy beiratkozásom előtt elmondom katonai kálváriámat a jogi fakultás dékánjának. Jogászember tudja és megérti, hogy léteznek » juszticmordok«. Ha nem érti meg, pechem