Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])

16 Több mint tízévi távlatból cikkem minden sorát újból aláírom. Mint elbocsátott fegyenc, seholsem tudtam semmiféle állást kapni. Magyarországra nem mehettem, mert csak feltételesen voltam szabadlábra helyezve és Csehszlovákiát elhagynom nem volt szabad. Útlevelet nein kaphattam. Ha szöktem volna, kémnek néznek és újból lecsuknak. Nem várhattam senkitől semmit. Helyzetem egészen reménytelen volt. A grössling-utcai munkaközvetítő nagysokára kiközvetített segédszerelőnek az »Union« elektrotechnikai vállalathoz. Vettem magamnak kék munkásruhát és reggeltől estig hordtam az üzletből az anyagot a szerelés alatt álló pozsonyi palotákhoz. Àz egész napi lótás-futás kifárasztott. Jól aludtam és elfeledkeztem a cseh militarizmussal folytatott harcomról. A nehéz munkából a nagyszombati püspökség levele húzott ki: hívtak a szemináriumba. A tanítás megkezdődött. Levetettem a tekercsektől szurkos és téglaportól vörös munkászubbonyomat és dr. Drexler pozsonyi őrkanonok levelével jelentkeztem a nagyszombati szemináriumban. Egy öreg orvos az utolsó húszasomért kiállította a bizonyítványt, hogy fizikailag alkalmas vagyok a papi hivatásra. A szeminárium igazgatója aszkéta arcú sovány pap volt. Nem szerette a magyarokat. írásaimat azzal a kifogással adta vissza, hogy végleges felvételemről maga a püspök fog dönteni. A püspök bérmakörúton volt. Addig is kijelöltek számomra egy szűk szobát. A fogadtatás nem tetszett nekem. Az egész épületben egy magyar szót sem hallottam. Szűk cellámban teljesen elhagyatottnak éreztem magam, olyasfélekép, mint a theresienstadti várbörtön zárkájában. De talán a lelkiekkel is baj volt, mert már az első napon szökni szerettem volna. Azt hiszem, a szemináriumban időközben valahogyan értesültek viselt dolgaimról, azért nem tettek közös szobába. Talán féltek, hogy katonatörténetekkel inficiálom a jámbor falusi szlovák papnövendékeket. Egy napig bírtam a magányt, a második napon kiszöktem a városba. Minden cél nélkül jártam Nagyszombat utcáit, beálltam egy mozgószinház előcsarnokába, csak azért, hogy emberek közt lehessek és arcokat láthassak. Leromlott idegrendszeremnek mozgás és az élet lüktetésének az érzése kellett. Csak aludni jártam be a papnöveldébe. A kapus tudott a dologról, de nem árult el. Papi pályafutásom nem tartott sokáig. A püspök hazajött és magához rendelt. Kézcsókra nyújtotta puha, kövér kezét és kenetteljes hangon latinul kezdett hozzám beszélni. Egy szavát sem értettem. Mikor megmondtam, hogy magyar vagyok, szlovák nyelven kezdett érdeklődni sorsom iránt. Felelgettem, ahogy tud-