Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])
16 »... Végül tekintetbe kell venni a vádlott feljebbvalóinak viselkedését az inkriminált bűncselekmény után, akik pedig szemtanúi voltak az esetnek. Ezeknek a feljebbvalóknak a viselkedéséből következtethető, hogy nem tulajdoníthattak valami nagy fontosságot az esetnek, nem tekintették az ügyet súlyos fegyelmi sértésnek, mert a vádlottat nem csukták le, hanem, mintha semmi sem történt volna, visszaküldték a századához tovább gyakorlatozni és még hetekig a századnál maradt...» »... A bíróság meggyőződése szerint az említett körülményeket és indokokat mérlegelve nem lehet a vádlottnál büntethető dolust megállapítani, mely a vádbeli cselekmény tényálladékai eleme. A vádlott viselkedését fegyverrel a kezében nem lehet támadásra, erőszakosságra való készülődésnek tekinteni, fegyverrel való fenyegetésnek sem, mely kritiériuma lehetne a Kbtk. 147 §-ban foglalt súlyos fegyelmi sértés bűntettének. Végül szolgálatban történt ellenszegülésről sem lehet beszélni. A bíróság a vádlott részéről a vádbeli bűncselekmény tényállajdéka elemeit nem látta fennforogni, ezért a vádlottat a Kbp. 306 §-ának 4. szakasza értelmében felmentette. Ezzel elesett azon kérdés boncolgatásának szükségessége, hogy a fegyver felemelése szolgálati parancsra, vagy szolgálatban történt-e vagy sem, mely kérdések vitássá váltak...» Bratislava, 1925. szeptember 19. Dreuschuch hadbírókapitány s. k. Záhrubsky Em. jegyzőkönyvvezető s. k. 14. A felmentő ítéletet a katonai prokurátor megfellebbezte. Az ügy megjárta a legfelső katonai bíróságot, majd az olmützi hadosztálybíróságot és újból a legfelső bíróságot, a hadügyminisztériumot, köztársasági elnöki irodát. A kálvária tulajdonképpen a felmentéssel kezdődött. A tanítói kurzusról a felmentő Ítélet után »consilium abeundi«-t kaptam. Megtudták, hogy miért nem csatoltam az erKölcsi bizonyítványt. Az igazgató azt üzente patikus barátommal, hogy be ne tegyem a lábam az iskolába, inert kidobat a szolgával. Nem mentem el kidobatni ma^am. Hazamenni nem akartam. Az a kevés pénz, amit hazulról hoztam, nagyon fogytán volt. Szerettem volna valahogy Pozsonyban elhelyezkedni és onnan irányítani katonai ügyemet. Bármilyen állást elfogadtam volna. Hirdetéseket helyeztem el a prágai ës a pozsonyi lapokban. Naponta bejártam a szerkesztőségekbe, de hirdetéseimre válasz uem jött. Kilincselni kezdtem, ugyancsak eredménytelenül. Egyik helyen nyíltan megmondták, hogy nem mernek alkalmazni. Bádöbbentem, hogy homlokomon viselem a fegyenc-bélyeget. Ebből az időből datálódik következő cikkem: »Az elbocsátott rabokat támogató egyesület a pozsonyi Duna vásár »Z« pavillonjában egy rendkívül érdekes és a maga nemében egyedülálló kiállítást rendezett, melyet az egyesület a köztársaság összes fegy-«
