Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])
16 Mindenhonnan elutasító válasz érkezett. Sok helyen válaszra sem méltattak. Elmentem volna akár szolgának is, mert ebben az időben magyar fiúnak érettségivel elhelyezkedni nem lehetett. A csehek — főleg a legionáriusok — minden helyet elfoglaltak. Az életben való elhelyezkedéshez kevésnek bizonyult az érettségi. Édesanyám ajánlólevelet kért a plébánostól, hogy vegyenek fel a szeminárimnba. Régi vágya teljesedett volna, ha papnak megyek. A háromévi várbörtön után nem volt kedvem újra bezáratni magam, de ellenállóerőm nem volt és beadtam »legalázatosabb kérvényemet« a nagyszombati püspöki hivatalhoz. Egy hét múlva megjött a válasz: felvettek. Óriási paphiány volt, papnak senki sem akart menni. Nem volt utánpótlás. Hajótörött intellektuelek mentsvárai lettek a püspöki szemináriumok. A sors azonban máskép rendelkezett. Nővérem azzal az újsággal jött haza, hogy szeptember elsején megnyílik Pozsonyban egy abituriens tanfolyam. Egy évig tart és ha elvégzem, tanító lehetek. Erősítgette, hogy ezt kell elvégeznem, úgyis már sok évet vesztettem. Ebbe is belegyeztem. Csináltattam még egy másolatot az érettségimről és beadtam a már kevésbbé alázatos kérvényemet a magyar tanítóképző tekintetes igazgatóságához, Pozsonyba, illetőleg, ahogyan akkor írnom kellett: Bratislavába és kértem az igazgatóságot, hogy a tanítóképző akadémiára felvenni szíveskedjenek, — mert 24 éves vagyok, biztos exisztencia nélkül állok és az egyéves tanítói tanfolyam látszik a legalkalmasabbnak arra, hogy valamiképpen elhelyezkedhessek. Egyik barátom mindenáron patikus, vagy orvos szeretett volna lenni... Özvegy édesanyjának nem volt pénze, hogy az egyetemre felküldhesse. Elhatározta, hogy belép az irgalmasokhoz. A tervet jónak találtam én is. Beadtam a már nem tudom, hányadik kérvényem, amelyben — szomorú elhagyatottságomban bizalommal fordultam — a Főtisztelendő rendfőnök úr kegyes szívéhez, hogy engem az irgalmasok rendjébe felvenni kegyeskedjék. Életem leghőbb óhaja teljesülne, ha mint irgalmasrendi szerzetes az Istennek és a beteg emberiségnek szolgálhatnék. A földi életet megvetve — írtam tovább — a halállal bátran szembe nézve az Irgalmasok rendjében találnám meg igazi hivatásom, hogy mint orvos, vagy gyógyszerész beteg felebarátaimnak segítségére lehessek. Az irgalmasok nem vettek fel bennünket. Barátom nagy nélkülözések árán kitanulta a gyógyszerészséget. Eldbb azonban velem együtt a tanítói akadémián próbálkozott. Egyikünk sem lett néptanító. A tanítóskodást meg kellett kezdenem. Nővérem szerzett egy Léva környéki iskolában kisegítőtanítói állást. Bám parancsolt, hogy keressem fel H. P. urat a lévai polgári iskolában, akinek az édesapjánál fogok segéd tanítóskodni Garamujfaluban. Megtettem. \