Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])

47 11. Arra emlékszem, hogy a pozsonyi állomáson hatalmas orrvérzést kaptam. Utána pedig, mint egy hipnotizált, kofferestül bementem a városba. Amíg a városban jártam, elment a vonatom. Nem bosszankodtam. Volt időm bőven. Azt hiszem_, féltem hazamenni, féltem édesanyám szemrehányó tekintetétől. Mi lett belőlem? Elbocsátott fegyenc. Hova menjek? Feküdjek a vonat alá? Ezzel minden problémám végleg megoldódna. Menjek át Magyarországra? Nem dobom el az életemet^ mártír sem leszek. Ártatlan vagyok és ez ad erőt ahhoz, hogy felvegyem a harcot a legnagyobb ellenséggel, az élettel szemben. Még nem tudtam, mihez fogok kezdeni. Órákig töprengtem, félhangosan beszélgetve magammal. Gondolkoztam, terveket szőttem és monologizáltam. Felültem az utolsó zólyomi vonatra. Szivem összeszorult, amikor a vonat a garami rónán robogott keresztül és mennél közelebb értem Lévához, annál szomorúbb és gyengébb lettem. Amikor megérkeztem, elhagyott az erőm, útitársaim segítségével tápászkodtam ki a harmadik osztályú vasúti kocsiból. Lerogytam a perronon levő padra és vártam. Nem mertem hazamenni. A padon virrasztottam másnap reggelig. Ott fedezett fel családunk egyik jó barátja. Kocsit fogadott és hazavitt. Nagy sírással fogadtak és rögtön ágyba fektettek. Több mint tíz napig ki sem mozdultam a házból. Furcsa, nagyon furcsa volt megszokni a szabad életet. Amikor kimentem az utcára, időnként reflexszerűen hátratekintgettem és elcsodálkoztam, hogy nem követ fegyveres őr. Amig Theresienstadtban voltam, odahaza is nagy változások történtek. Édesanyám anyagilag sokkal rosszabbul állt, mint azelőtt. A kisipar pangott és dacosan védekezett a biztos kimúlás ellen. A zlíní Bafa-gyár cipőivel és gummicsizmáival elárasztotta Szlovenszkót. Olcsó áraival nem tudtak konkurrálni a kisiparosok. Az anyagot sem tudta megvenni a kisiparos a zsidó bőrkereskedőtől annyiért, amennyiért a Bafa-fiókban kész cipőket és csizmákat lehetett kapni. A cipészek is Bafacipőt viseltek. Megrendelés lábramért cipőre és csizmára mindig kevesebb akadt, úgy, hogy a valamikor országoshírű lévai csizmadiacéh jobb sorsra érdemes tagjai botosok és papucsok készítéséből tengődtek, vagy végleg felhagytak mesterségükkelés a készből éltek. Akinek nem volt vagyona, az napszámoskodott. Ha már ezt sem bírta, bekerült a szegényházba, vagy koldult. Otthon nem maradhattam. Az árvaszéknél volt ugyan letétben kétezer koronám, de ezzel az összeggel nem sokat kezdhettem. Próbáltam elhelyezkedni mint elektrotechnikus. A technikai vállalatoknak és munkaközvetítőknek valóságos réme lettem. Eredmény azonban nem mutatkozott. Beadtam legalább húsz kérvényt különböző helyekre, de állást nem tudtam kapni.