Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])

16 legveszedelmesebb: a skorbút. Ezek a betegségek nem járnak fizikai fájdalommal és kizárólag a legyengült szervezet utóhatásaként állnak elő. A farkassötétségnél annyira elgyöngülnek a szemidegek, hogy alkonyat után nem lát az ilyen szem, holott napvilágnál egészen jól lát. Este a világítás ellenére úgy botorkáltunk a cellában, mint a vakok. Csukamájolajat adott az orvos és a betegség pár nap múlva megszűnt. A szem látóhártyája újból érzékeny lett a mesterséges fény iránt, mint a rendes retina. A sárgaság már kellemetlenebb volt. Étvágytalansággal és gyomorrontással kezdődött. Heteket vett igénybe a gyógyítás, közben sárgák voltunk, mint a japánok és a szemfehérje is tojássárgává vált. A legtipikusabb börtönbetegség a skorbút, mely néha csoportosan, néha pedig járványszerűen lépett fel. Ez a betegség teljes levertséget, apátiát idéz elő, a lelkierőt a minimumra csökkenti. Szimptomái az abszolút lomhaság, gyengeség úgy fizikai, mint pszihikai értelemben, vérzések a nyálkahártyákon. bőrön, belső szervekben és nagyon gyakran a foghús gyulladása és fellazulása. A skorbutos rab teljes apátiába esik és azt lehet vele tenni, amit akarnak. Nincs ellentálló ereje és úgy járkál össze-vissza, minden cél nélkül. Evvel a rabbetegséggel lehet megmagyarázni a hihetetlen beismerő vallomásokat. Ügy a farkassötétséget, mint a sárgaságot és a skorbutot a várbörtön orvosa nem számította a komoly betegségek közé és ezekkel a betegségekkel még rabkórházba sem utalt. Vitamindúsabb kosztot sem adhatott, mert ez a fegyházban lehetetlenség. Tejet, citromot, csukamájolajat írt elő, rendszerint jó eredménynyel. A teljesen legyöngült szervezet utókövetkezménye az abszolút vérszegénység és a tuberkulózis. A lelki eltompultság végső állomása az őrültség. Ezeket a rabokat már beutalták a rabkórházba, ahonnan az út rendszerint a rabtemetőbe vezetett. A katonai várbörtönben munkára kényszeríteni nem lehetett. Ezt nagyon jól tudtuk, ennek ellenére szívesen jelentkeztünk bármilyen munkára. A munkával relatíve meggyorsítottuk az idő őrjítőén lassú folyását. A munkán húztuk az időt, ahogyan csak lehetett. Hiszen akár dolgoztunk, akár nem, az idő haladt és nekünk csak ez volt fontos. Amikor földet és téglát káréztunk a parkba, naponta akár tízszer is térhettünk volna, a távolság alig volt ötszáz méter és a káré megrakása sem tartott tízpercnél tovább. Nem strapáltuk magunkat. Minek, miért? Hogy megszűnjön a kényelmes lógás és a kazamatában kelljen maradnunk?! Kényelmesen megraktuk a kocsit — vagy egy óra hosszat tartott. — azután leültünk a káré mellé és úgy dél felé hazaballagtunk. Délután ugyancsak kiballagtunk, újból megraktuk a kárét és csak az esti összeolvasásnál jelentkeztünk. Az őrök nem hajtottak bennünket, egyszerűen nem avatkoztak bele munkánkba, csak arra vigyáztak, meg ne szökjünk.