Gömöry János: Az Eperjesi Ev. Kollégium rövid története (1531-1931) (Prešov. Kósch Árpád könyvnyomdája, 1933)

A lélektelen, rideg orthodoxia pedig nem alkalmas arra, hogy hitükért áldozni tudó lelkészek, tanítók és egyházfenntartók kerüljenek kí iskoláinkból. 1670-től 1722-ig csupán a Sáros-zempléni esperesség területén 186 templomot vettek el az evangélikusoktól. Ebben a leromlásban pedig a legszomorúbb az, hogy nem igen látjuk nyomát annak, hogy akár a világiak, akár az egyháziak magukat ekszponálták volna egyházunkért. A gályaraboknak és az eperjesi vértanuknak nincsenek e korban nálunk követői. Míg ugyanekkor a dunántulí magyar ekklézsíákat ép' a pietísta szellemű egyházfelügyelők és lelkészek mentik meg a pusztulástól (amint ezt jeles történetírónk Payr Sándor értékes müvében elbeszéli), addig nálunk Sárosban a gyülekezetek sorsukra vannak bízva. Legszomorúbb a sorsa a magyar evangélikus gyülekezeteknek. A hatalom emberei elsősorban ezeket tüntetik el a föld színéről, mivel a magyart tekintik az uralmon levők a legveszedelmesebb rebellis népnek, amely az erőszakot nem türí s hamar fegyvert fog. Magyar -Jakabfalván, Osztópatakán, Nyárson, Szentmihályon, Cselfalván, Somoson, Somosujfalván, Kendén stb. így szűnnek meg a magyar luteránus gyülekezetek. Ugyanez a sorsuk a református egyházaknak ís, amelyeknek száma Sárosban csak nem ís régen oly nagy volt, hogy külön esperességben szervezkedhettek. Oly nagy még Sárosban a Rákóczikorszakban ís a magyarság száma, hogy II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában egy színmagyar ezredet toborzanak össze Sárosból. Ennek a magyar világnak azonban Sárosban az üldözések kora után örökre vége van. Wächter Dániel, kísszebeni lelkész 1780-ban — 63 — 4*