Gömöry János: Az Eperjesi Ev. Kollégium rövid története (1531-1931) (Prešov. Kósch Árpád könyvnyomdája, 1933)

ság követelésüket teljesítette. Az elkeseredett evangélikusok pedig hasztalan fordulnak segítségért Pálffy Jánoshoz, hiszen ő sem mert a jezsuitákkal ujjat huzní. Az 1710/11-ikí iskolai évet az evangélikusok még a Kollégiumban kezdték és fejeztek be. Az uj rektornak, az alsókubíní származású Mattheídesz Sámuelnek nem sok öröme lehetett ebben az iskolai évben. De hát ezer kellemetlenség között mégis befejezhette e nevezetes tanévet a derék igazgató. 1711. április 6.-ikán tűzvész hamvasztotta el a város nagy részét. Leégett a főtemplom, a parókia, a jezsuiták gimnáziuma. A Kollégiumot a protestáns diákok mentették meg a tüzveszedelemtől. Ezután a derék cselekedett után kellett a Kollégiumot a jezsuitáknak átengedni, akik az épületet most már azért is követelték iskolájuk számára, mert az övék leégett. Csoda-e tehát, ha a felháborodott ifjúság vak elkeseredésében a Kollégium épületének minden ablakát bezúzta, a kályhákat összetörte, a padokat, a padlózatot megrongálta. Könnyek között, elkeseredéssel szívükben vonultak kí a diákok az ősi épületből és keresték fel a külvárosi telket, ahol az evangélikusok a szabad ég alatt, majd egy sátorban végezték istentiszteletüket. A jezsuiták még ez ellen is tiltakoztak. Valóban nehéz volt a protestánsok helyzete, de nem csüggedtek. Védekeztek, appelláltak, a törvény végrehajtását követelték. így aztán 1714-ben eljutottak odáig, hogy a templom és az iskola a Fehérítőtelken, a mai kis vasúti állomás közelében, a város falain kívül, felépült. Természetesen fából, mert kőből nem engedték meg. A fanatizált utcai csőcselék azonban, husz katona közreműködésével (1714. máj. 30.), — 28 — 4*