Farkas Gyula: Az elszakított Felvidék magyarságának szellemi élete (Budapest. Pallas, 1927)

36 Tárogató lett a fából . . . A magyar mult ott tengerlett, felzúgott az éjszakából . . . S mint kagylóba : belepergett könny- s vércsöppek zugásából a magyar Mult lelke . . . Mit vizsgáltok górcsövekkel? ! milyen fából lett a szerszám Törhetitek már kerékbe : szól a hangja mindörökre ... ( Tárogató. ) Ezzel a hitvallással Mécs László el is intézi származásának problémáját, mely benne soha nem válik kínzó ellentétességgé, hanem egyik forrása lesz általános nagy emberszeretetének. A gyűlöletet nem ismeri, ezért fordul el borzalommal a világháborúnak még emlékétől is. Hajnali harangszóra kongatja meg ifjú szívének harangját, szeretné, ha minden ember meghallaná, minden ember testvér lenne. Ez az általános emberi együttérzése nem zárja azonban ki. hogy teljes szívvel magyarnak ne érezze magát. A fentebb idézett Tárogató c. verse tanúbizonyságot tesz róla, mennyire érzi a magyar múlthoz való kötöttségét. Ha ez nem is válik nála annyira központi problémává, mint Ölvedinél vagy Győrynél, mégis teljesen együtt él népével, osztozik annak egész tragikumában. A Turáni torzó című versciklusában ad ennek művészi kifejezést. Csakhogy ő nem a csüggedésnek, hanem a bízó, tettrekész optimizmusnak a költője : a nemzeti, faji életakarásnak : Négy égi tájon szenvedés-ugarba vetettük ömlő könnyeink vetését : tél közepén kezdtünk tavaszi dalba s úgy várjuk a vetésünk kikelését, . mert aratás kell : élni akarunk' Remény ösvényen a négy égi tájról indulgatunk neki az új jövőnek . . . Szöllőt akarunk szedni bojtorjánról s elhisszük, hogy tövisen fügék nőnek : elhisszük most : mert élni akarunk! (Szétszóródás után.)