Farkas Gyula: Az elszakított Felvidék magyarságának szellemi élete (Budapest. Pallas, 1927)

A szó csak gyenge, hitvány eszköz. Költő, művészet, mindez oly kevés. Felénk az élet harsonáz, Ezrek szívén a végtelenbe futni : Ez embersors és szentelt küldetés. Uj janicsárok kellenek, akik búcsút mondva családi életnek és eg\éni boldogságnak, egy nagy eszméért áldozzák fel életüket. Fájdalommal látja azt a közönyt, melybe népe süllyed és mellyel a sorscsapásokat fogadja. Néha úgy érzi, ő ennek a népnek utolsó harsonása, elhivatott arra, hogy vagy felrázza vagy valami utolsó nagy tettel hősi halált haljon. Képzeletét a magyarság nagy hősi hagj^ományainak emléke f üti. Történeti képeket idéz fel a berlini hársfák alatt, Genf magyar emlékei előtt, a párisi Louvre-ban. Még a külföldet is belső magyar szemmel nézi. Sok megindító fiatalság van Ölvedi költészetében. Még kiforratlan. Problémái egyszintűek. Formakészsége még erős ingadozást mutat, részben ragaszkodik a hagyományos formákhoz és szókincsekhez (szívesen újítja fel a kurucdalokat, ami különben jellemző a többi felvidéki költőre is), részben új hatások alá kerül. Ady, Mécs, Reményik szuggesztiójától nem tud mindig szabadulni. Sokkal fiatalabb még, mintsem hogy ne tudná majd saját magát megtalálni. Az idősebb nemzedékből Jankovich Marcell és a nemrég elhalt Kersék János tartoznak még ide. A múlt költői S mi elment, az a szép, a jó . . . S bár tegnapom borát iszom még, Ab, minden, mintha távolodnék, S bár lelkem néha mécsként lángol, Magam vagyok a volt világból . . . ( Havazás. ) írja Jankovich Marcell. Kersé

k János kurucdalokban kesergi el a jelen fájdalmát. Költészetük valóban olyan, mint izenet a múltból, megszokott formákban dalolnak, régi érzéseket ápolnak. Az új világban ők képviselik a hagyományt. Érzéseiben és élményeiben hasonlatos hozzájuk a felvidéki parasztköltő. Mészáros József, ez az erős autodidakta tehetség, aki meglep néha gondolatainak eredetiségével, habár átvett