Vargyas Lajos: Áj falu zenei élete (Budapest. Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem, 1941)

A dal élete

40 Iából maradt itt. Az ilyesmit is csak azért hozták elő, mert igen törekedtek arra, hogy olyat daloljanak, amit még „nem adtak be" mások. Amit már fölírtam, azt nem akarták dalolni. Nehezen lehetett megértetni, hogy engem az is érdekel.) Ugyanígy mondta az előbb említett menyecske is. ,,Én hallgatót nem tudok." Egy 30 éves aszonynál az egyik legény dalolt egy hallgatót. Kérdeztem a menyecskét, hogy ő nem tudja-e? „Dehogynem, hisz ez volt a mi hallgatónk." Erre az egyik lány nevetve mondta: „Nem is tudtak hallgatót, K. J. monta, hogy nem tudtak egyet se elhúzni." Ez az egy hallgató is az a dal volt, amit énekes koldustól vettek meg s ezt is papírról és közerővel próbálták összeszedni, de nem tudták már minden versszakát. Az asszony nem is talált szavakat védelmére, csak annyit mondott: „A mostaniak többet tudnak." Ugyanez mondta, hogy „a hallgatókat nem szerettem eszembe tartani". De még a „mostaniak", a középső lányok közül is az egyik azt állította, hogy ő hallgatókat nem tud, „nem tudnak a lányok, a fonóba nem dalolják". Itt is inkább csak egyéni tudás, mikor egyik-másik dalolt ilyesmit. (Ide persze csak a hallgató-tempójú dalok tartoznak, csárdásszerű műdalt annál többet tudnak.) Egyes egyéniségek hatása különben is fontos lehet a korosztályok ízlésében. A középsőknél volt egy lány, aki mindig csak olyasmivel hozakodott elő, ami nem népdal: akár hallgató, akár iskolás ének, vagy más műdal, csak legyen rajta valami uras. (NB. Nagyon érzik a különbséget: „Sohase hallottam, ez nem parasztnóta, ha' ojjan uras" — mondta egy lány egy hallgatóra. Fonográf-felvételnél, ha látják egy-két esetben, hogy mi kerül felvételre s mi nem, már később sosem hoznak elő műdalt. Ha mégis valaki elkezdi, a többi rászól, hogy az nem jó, „falusi nóták" kellenek stb. Vannak azért csárdások, melyeket magukénak vallanak. Erről később lesz szó.) Az uras dalok szeretete családi tradíció volt ennél a lánynál, az ő apja volt az, aki a legtöbb műdalt tudta a faluban. Ebbe a „bandába" tartozik az a lány is, akit anyja olyan sokat tanított nótára. Ez is sok műdalt tudott, mert anyja is azok közül való volt, kik az illő lojalitáson túl is hajlanak a műdalok felé. Míg a lánya dalolt, mindig unszolta: „Azt dalold már, amit a színdarabba daloltak. A színdarabba oj szépeket daloltak," „... oj szépek, mégse azokat huzi el." Ha közben népdalok kerültek elő, mindig elégedetlenkedett. Ha nagyon nyilvánvaló volt rajta a népi származás, mint az „Elvitte a víz a szappant", arra mindjárt rámondta: „Ez nem szép, ne is tessék írni." Csak az nyerte meg a tetszését, ami valami vonásban műdalra emlékeztette. Nem így az ura. Szó került arra a menyasszonybúcsúztatóra, melyről már említettem, hogy a legkedveltebb dala a vidéknek. (2. példa.) „Az nem szép" — mondta az