Vargyas Lajos: Áj falu zenei élete (Budapest. Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem, 1941)
A dalolás módja
63 tása minden vasárnap délelőtt, délután megtartani az istentiszteletet, így a reformátusok nem szorulnak önellátásra. A templomon kívül is folyik éneklés. A katolikusoknak az egyházi év váltakozó szakai és ünnepei különböző énekes szokásokkal vannak egybekötve. Nagyböjtben például a faluvégen lévő kőkereszt alá ülnek ki a lányok szerda, péntek, szombat, vasárnap délután 5 órától az esti harangszóig és ott böjti énekeket énekelnek. Ha esik, fölmennek a templom kórusára. Látjuk, hogy itt az ének teljesen a dalolás szerepét és helyét tölti be. Ugyanaz az időpont, mint a fonóé, de böjtben szünetel a fonóbeli élet, ekkor szerepét az ének veszi át. (A reformátusok sem tartanak fonót ilyenkor, mert a katolikusok híjján kevesen volnának.) A kereszt alól felhangzó éneket mindenki hallja, a reformátusok is és így ők is tudják hallásból a legszebb katolikus énekeket. Nem lehetetlen, hogy ennek a régóta meglévő állapotnak az eredménye az, hogy egy-egy ének közös, megvan reformátusoknál is, katolikusoknál is egyaránt. Ilyen a „Keresztfához megyek", ismert böjti ének. Ez a reformátusoknál temetési ének, de van ezenkívül más is. A karácsonyi ünnepkör a leggazdagabb énekes szokásokban. Első ezek közt a betlehemezés. 1939 karácsonyán még járt egy csapat betlehemezni. A játék szövege és dallamai variánsai annak a sorozatnak, melyet Manga János "közöl 1 6 a szomszédságból, Görgőről, Barkáról, Krasznahorkaváraljárói, ez tehát a vidék hagyományos formája. Jellemző az áji betlehemre, hogy igen sok benne az ének. A szövegét „könyv"-ből vették, azaz írott füzetekből, meg egy-egy öreg élőszóban is hozzáadott valamit, úgy amint emlékezett rá, mikor ez a „banda" megtanulta. Idén már nem jártak; már kinőttek belőle, vannak köztük már egészen nagy legények is. A fiatalabbak még nem folytatták a szokást, nem alakult új banda. Pedig szerették: azok is, akik játszották, és azok is, akik csak hallgatták: asszonyok, emberek és főleg a gyerekek. Reformátusokhoz, is bementek és nagyon kevés hely volt, ahol nem engedték be őket. (Inkább magános öregek.) Csak persze vigyázni kellett rájuk, mert az „öregnek", aki legkésőbb jön be és tarisznyával jár, a főfeladata, hogy a „néma szerep" alatt a konyhából, kamrából minden sonkát, húsfélét összelopkodjon. Nagyon szépen voltak felszerelve. A két pásztornak papírból készült süvege volt, csörgős botja, az angyalnak „templomkája", benne a jászol, előtte gyertya ég, a „kecskés" és az „öreg" gubával (ezt most kifordított báránybőr-béléses bunda helyettesíti), balta, ostor, tarisznya és kenderkóc szakáll egészítette ki a felszerelést. Mindezt nagy gonddal készítették elő. M Ethnografia. 1940.
