Esterházy Lujza: A huszadik esztendő (Budapest. Új Élet, 1942)

ferenciára. A tömeg már tombol a türelmetlen várakozástól. Szavalókórusok alakulnak mindenfelé és ütemesen harsogják: »Ká-nya madár — gyere már!« S egyszerre csak felbukkan a híd felől az első autó, majd a második és a többi. A tömeg áttöri a cserkészek sorfalát s a húsz esztendő elfojtott vágyakozásával ömlik a magyar miniszterek autói felé. Szeretethullám borítja el Telekit, Kányát, Patakyt, kitárt szívek hullanak rájuk a virágesőben, a tízezernyi tömeg mintha egyetlen roppant ölelés volna, amely karjaiba zárja a visszatérő magyar hazát. Szívhangok csodás áradata hömpölyög az utcán, éljenzés, himnusz és szavalókórusok roppant szimfóniája, amely szakadatlanul megismétlődő refrénben kiáltja a delegátusok felé a magyar szívek követelését: »Mindent vissza! vissza! vissza!« # * Az autók megállnak a megyeháza előtt s odabent csakhamar megkezdődnek a tárgyalások. A tömeg odakint mámorosan énekel, éljenez és harsog tovább. Csodálatosan meleg, csillagfényes éjtszaka borul a városra, amely úgy, mint ma, nem örült még életében sohasem. Senki sem aíkiar hazamenni, azonban a záróra este küenckor mégis csak házaikba 60