Esterházy Lujza: A huszadik esztendő (Budapest. Új Élet, 1942)

kényszeríti az embereket. Az utcák elnéptelenednek, de a megyeháza előtt még mindig ott áll egy magános magyar paraszt. Várja a konferencia döntését és hiába unszolják, nem akar elmozdulni. Azt mondja, nem megy haza jó hírek nélkül. A konferencia első gyűlése hamarosan véget ér, Ipolyság már Magyarországé, a tárgyalásokat elnapolják holnapra s az élet a Központi Szállóba összpontosul. Az egyik teremben vacsorára ülnelk össze a delegátusok, a másikban összezsúfolva tolonganak az Egyesült Magyar Párt vezetőemberei s a szlovákiai magyarság kul túrmunkásai, akik közé rengeteg idegen arc vegyül: újságírók tömege s a külföldi hírszolgálati irodák kiküldöttei. Már mindenlki ismeri Magyarország követeléseit, amelyek a színmagyar területek azonnali visszaadását követelik Cseh-Szlovákiától, ezenkívül pedig népszavazást a vegyesnemzetiségíí vidékeken, sőt a szlovák és ruszin vidékeken is. A zsibongó étteremben mindenki ezekről a követelésekről beszél és vitatkozik. Városaink és tájaink nevei röpködnek a levegőben s a túlfűtött hangulatból szavalókórusok robbannak ki s harsogják a vacsorázó delegátusok felé: Újvárt vissza, Lévát vissza, Kassát vissza, mindent vissza! Vannak azonban elgondolások, amelyek aggodalommal töltenek el, mert elhajlást jelentenek a müncheni elgondolástól. 61