Ruttkay László: A felvidéki szlovák középiskolák megszüntetése 1874-ben (Pécs. Dunántúli Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1939)

Iratok

104 nyelven adassék elő, minden legkisebb ellenszólás nélkül a hazai történelemnek e nyelven leendő előadatása határoztatott el. Szabad legyen ehelyt még egy körülményt felemlítenem. Néhány évvel azelőtt az ottani tanulóifjúság meghívott volt úgynevezett ,,majálisára". Természetesen e felhivásnak nem felelhettem és nem feleltem meg, hanem e helyett a mulatság költségei fedezéséül néhány forintot küldtem nekik. S ők a tanárok indítványára e pénzen magyar nemzeti szinü zászlót szereztek, mely ott lobogott az iskola bejárata felett abban történt időzésem egész ideje alatt is. Magában csekélyszerü dolog, s nem is hoztam volna ezt fel, ha nem tartanám oly jelenségnek, mely éppen nem látszik valami hazaellenes szellemre mutatni. Annyi tagadhatatlan, hogy a gymnasium tanárai buzgó tótok s feladatukat, a vezetésökre bizott tanulókat a tudományok ismeretébe tót anyanyelvükön beavatni, egész odaadással és lelkesedéssel gyakorolják. Ha ez már magában haza ellenes valami, akkor igaz, nem marad egyéb hátra, mint az intézetet megszüntetni. Ismétlem: megszüntetni, mert Nagyméltóságod tisztelt leiratában említett „átalakításról" azért nem lehet szó, mivel az intézet egyeseknek oly világos kikötéssel tett alapitványaiból tartatván fen, hogy benne az előadási nyelv tót legyen, ezek, ha e feltétel megszűnnék, alapitványaikat talán igen kevés kivétellel kétségkívül vissza fognák vonní s igy az átalakítás csaknem azonos fogna lenni a megszüntetéssel. De hogy a megszüntetés ily okokból lehetséges-e addig, amíg az 1868. évi 44. törvénycikk 14. és 17. §-ai fennállanak, annak megítélését Nagyméltóságod bölcs belátására bizom. S feltéve a lehetőséget kérdem: tanácsos és ildomos volna-e ily megszüntetés? nem ártana-e a körülbelül nyolcvan 10—14 éves tanuló fiút számláló intézetkének államilag azért leendő bezáratása, mert ama fiúk tót anyanyelvükön kapják benne az oktatást, többet, mint használna a haza ügyének, hacsak a szenvedélyek azon felkorbácsolása által is, mely, ha egyebütt nem, bizonyosan egyházunk terén keserű kifakadásokban fogna kitörni s annak nagy üggyel-bajjal helyreállított belbékéjét újabb évekre fölzaklatná és ha ezt valamiképen elnyomni sikerülne is, hamu alatti parázs gyanánt igen számos szivekben fen fogna (aligha a haza javára) maradni. A hatásról, melyet az ilyen eljárás a hazánk iránt amúgy sem nagyon rokonszenves külországi körökben okozhatna, említést sem kívánok tenni. Engedjen itt Nagyméltóságod egy őszinte megjegyzést. Valahányszor én a hazánkbeli nemzetiségi viszonyok jelen állapotát észlelem, lelkem mindannyiszor elborul. Azt találom ugyanis, hogy azok 1848 óta nemcsak nem javultak, de, ha nem csupán a felszint, de a szivek érzületeit tekintjük, talán rosszabbultak. Ezen segíteni úgy hi-