Sziklay Ferenc: A világ ura

XIV. RIGÓ SZÓLAL MEG A FÁN A tavaszi reggel mintha ünnepelni akarná az uj embertavaszt is, két igaz ember tiszta nászát, ragyogó verőfénnyel ébresztette föl a szerelmeseket. Virágillat ömlött be az ablakon, mintha a beteljesedett szerelem visszhangja lenne. Csak egy hija volt a tavaszi hangulat tökéletességének: madárdal nem csattogott a rügyet pattantó bokrok között. Halotti némaság feküdt a meginduló élet fölött... ... De mi az? Egy zöldbe öltöző nyirfa sudarán megszólal egy énekes rigó. Ontja a dalt a torka száz meg száz változatban, vidáman, gondtalanul. A szerelmesek meghatva hallgatják a kis művészt. Éva boldog szivvel ámul el a csodán, mint egy gyermek a nem várt ajándékon. Mag-Matyó István prózaibb oldaláról is méltányolja a jelenséget: —• Mindjárt könnyebb lesz az élet, úgyis főtt a fejem, hogy ki segit a sok hernyót pusztítani! Éva meghallja, hogy a szomszéd szobában motoz az apja. Boldog örömmel ront rá: — Papa! Papa! Hallod? Madárka! Minket jött köszönteni! Óh milyen végtelenül boldog vagyok! A kitörő öröm nem talál viszonzásra. Caduc ur arcán a kétségbeesés von ráncokat: — Nem igaz! Nem lehet! Hallucináció! dohogja az őrület határán. — Ez csak műmadár lehet! Biztosan ezt is az a... igen, a férjed mesterkedte össze, meglepetésnek. Nem, nem, nem lehet élet a földön rajtunk kivül! — De papa, nézd, nézd, ott van az ágon. Nézd, az 140