Sziklay Ferenc: A világ ura

ég felé küldi a dalát, mintha ő is hálát adna a teremtőnek ! Caduc ur csak tovább makacskodik. Befogja a fülét: — Nem hallom, ne mutasd, nem akarom látni! — De miért, papa? Mért nem tudsz együtt örülni velünk? —• Hallgass, te szerencsétlen! — kiáltja az öreg rekedten. —• Ha igaz a dal, az apád temetési énekét mondja. — Nem értem, papa! Miért? — Az a dal, az az átkozott madár azt jelenti, hogy — nem lehet! —• Sirásba csuklik a szava. — Mi nem lehet? — Hogy tévedtem volna a számitásaimban. Hogy annak a šarlatán Yerseynek legyen igaza. Hogy neki sem egészen? Az mindegy! Középen volt az igazság? Megcsalt volna az üstökösöm? Nem borította el mindenütt a földet. Nem pusztult ki az élet, csak itt! Veszett ember vagyok! Végem van! Határtalan kétségbeeséssel rója a szobát, tépi a haját, öklözi a fejét. Nem használ semmit Éva vigasztaló simogatása, durván löki el magától. — De papa, hisz tévedni emberi dolog. Örülj az életnek, hogy visszatérhetsz belé, úgyis kínszenvedés volt neked ez az egyszerű, primitiv élet. Egy kis számitási hibáért kár igy kétségbeesni. Hátha nem is te tévedtél? Hátha az üstököst téritette ki valami a pontosan kiszámított pályájából? Caduc ur megáll, mint a cövek. — Mit mondtál? Honnan gondolod ezt? — Hát nem tanítottál sokszor, hogy ilyesmi is megeshetik? — Igaz! Látod, igazad lehet. A rossz idő volt az oka!... Nem láthattam végig. Persze, persze! Erre nem gondoltam. Egész megnyugodott a gondolatban, hogy az ő csalhatatlanságán mégsem esett csorba. 141