Sziklay Ferenc: A világ ura

—• És most hol vannak? — kérdezte szivrepesve Éva. —• Itt állnak az istállóban. — Jöjjön, nézzük meg őket. István meggyújtotta a Davy-lámpát s levezette Évát az istállóba. A két ló nyugtalanul pislogott a fény felé, hályogos szemükön átvilágított a fény. A kis csikó, az uj világ első szülöttje ott csüngött az anyja emlőjén. Ha az egyikből kifogyott a tej, előbb bökködte fényes orrával türelmetlenül, majd kicuppantotta a szájából s a másikba kapott mohón. Éva lelkében szinte rajzottak a gondolatok a poétikus kép láttán. Egyik kergette a másikat. Könnyekig meghatotta az egyszerű bányászlegény jó szive, a másik pillanatban kacagott örömében, nem is tudott számot adni magának, hogy miért. Eszébe jutott az iménti vitája az emberekkel. Lám, ez a lelketlen állat is, „akiben mégis több a lélek, mint akárhány emberben" — anya lett. Minden segítség nélkül. Szerette volna megsimogatni az aranyos kis állatot, de a bányász figyelmeztette: — Ne tessék hozzámenni, mert az anya félti a fiát, még kárt tesz a kisasszonyban. Majd én elhozom. Odament az állathoz, megsimogatta a nyakát s beszélt hozzá: —• Nye, Rigó. nye! Nem lesz semmi baja a fiadnak. Aztán végig simogatta a farkáig s a kis csikó nyakát átölelve, odaterelgette Éva elé. Az anyaló kétségbe esve nézett hátra vak szemével, majd eltépte a kötőféket, ugy nyerített a fia után. — Ne félj már, te bolond, nem esszük meg a kicsinyed! — Lám, ez az állat hogy félti a fiát! És az ember?... lobbant az eszébe Évának s keservesen sirva fakadt. Elengedte a kicsit: — Menj vissza, kis állat az anyádhoz, téged jobban szeretnek, mint engem!... 132