Sziklay Ferenc: A világ ura

XIII. RUHA TESZI AZ EMBERT Mikor visszatértek a házba, Caduc úr még mindég ott gubbasztott az ebédlőben. Nagyon röstellte a kudarcot, nem mert szembe nézni a leányával. Éva kiküldte Istvánt a konyhába s mikor egyedül maradtak ketten, fájdalmas, szelid szóval szólt az apjához: — Mért. tetted ezt velem, papa? — Azt hittem, jót teszek vele. Ne haragudj, nem hittem volna, hogy ennyire gyűlölöd azt az embert. — Hát lehet őt nem gyűlölni? — Fiam, én tudósember voltam. Nem éltem a világon, de a csillagok között. Én nem értek a nőkhöz. Azt mondta, hogy neki tapasztalata van ebben. Csak az első lépés nehéz, aztán minden rendbe jön. És ma reggel megijedtem. Attól az exotikus ruhától, amit magadra vettél. Az ő kedviért tetted. A másikért. Hisz nem mondom, imponálhat neked a talpraesettsége, de mégis... Közöttetek sohasem lehet lelki összhang. Műveletlen. Két különböző fokú műveltségű ember házassága mindég szerencsétlen. Mindig a műveletlenség győz, a másik lealacsonyodik hozzá. Ezt nem akartam. Téged akartalak megkímélni a csalódástól. — Nem ma, nem holnap, később. Ezért tettem. — Itt van a tévedésed, apám. Mit ér az úgynevezett műveltség, ha nincs ember a földön? Még a régi világban is többet ért a szívbeli ióság, mint a szívtelen műveltség. És ma? Még arra sincs szükség, hogy irniolvasni tudjunk. Kinek akarsz irni, ha nincs aki olvassa? 133