Sziklay Ferenc: A világ ura

— De hisz templomba mennek. Ugy is eljátszotta már uram a tekintélyét előtte, csak ronthat az ügyén, ha nem ugy viselkedik a templomban, ahogy kell... Ennyit hallott Éva elmentében, aztán befordultak az utca sorba s eltűntek egy pelyhező, óriási szomorú füz mögött. Ment a két ember szótlanul a meghatódástól, kiki a maga gondolatain évődve, talán csak kopogó lépésük együttjáró ritmusa árulta el, hogy hiába gondolkoznak kétfelé, csak együtt jár az eszük. A templom elé értek. Az ajtó nyitva. — Hogy nincs bezárva az ajtó? — kérdezte Éva. — Én nyitottam ki, — felelte a legény — s ugy gondoltam, ha nincs tolvaj ember a földön, ki elől csukjam be? Jártam már itt. A tisztelendő urnák, aki apámat, anyámat eltemette, misét is mondott értük, csak meg kellett adni a végtisztességet. Eltemettem annak rendjemódja szerint, a cirkondedérumot is elfújtam hangosan, itt a templomban, hogy senki ne hallja, ne nevessen ki érte. De, ha már itt vagyunk, huzzuk meg a harangot, hadd hallják meg az Istenhez hivó szót a pogányok is! És megkondult mind a három harang, Mag-Matyó István két erős kezével húzott egyet-egyet, Éva a legvékonyabb kötélbe akaszkodott s ugy aprózta a másik kettő méltóságos ritmusát. Három verset húztak el, ahogy illik. Szállt a hang a végtelen csöndben, visszaverték a néma hegyek, mintha örülnének neki, hogy élet dobog mégis a földön. Aztán beléptek, szivdobogva az öblös templomhajóba, üresen kongott minden lépésük. Az örök lámpa égett. Éva rámutatott s kérdőn nézett a férfira. — Én töltögettem föl, — súgta — mert az Isten nem halt meg, kell neki hódolásul az örök világosság! -— Éva meghatottan lépett be egy padba, térdre borult, MagMatyó István illedelmesen a férfiak oldalán ült meg. Onnan nézegetett át a lányra. Látta, hogy imába mélyed. Majd az összekulcsolt két fehér kezére esik a feje és elkezd sirni, csak ugy rázkódik belé az ingváll. Sir, sir, 122