Sziklay Ferenc: A világ ura

— Nem! Semmire! — jelentette ki határozottan és István felé fordult: — Mag úr, ha vasárnap van, nem megyünk a templomba? — Eljönne velem a kisasszony? — El én. Hat napig dolgoztam, imádkozni akarok. Talán a magyar Isten is megérti az én francia imámat. — Meg az! óh, hogy áldja meg, de ugy. a maga módja szerint, ahogy én szeretném! —. De ebben a maskarában csak nem mehetek templomba, —• billentette meg az ujjával a nem rászabott szoknyát. Várjon, keresek valami jobban illőt. Dalolva kisurrant a szobából, de nem a hálószobájuk, hanem a konyha felé. Egy félóra múlva megjelent mosolyogva, kipirulva az örömtől, alig is ismertek rá a többiek. Száz ráncu szoknya ringott a derekán, piros szatytyáncsizma ékeskedett a lábán, paszomántos pruszlikba szoritva a melle, gyöngyös párta a simára lesimított haján, himzett ingváll alól duzzadt ki a karja, még a csipkés kis keszkenő sem hiányzott a kezéből, ugy szorongatta egy pár szál virággal együtt. Mag-Matyó István szájáról megint „érthetetlen" szavak szakadtak le: — Tyüh, az istenfáját, de helyre Évica lett belőle! — s ugyancsak melege lett. — Aztán hogy tudta fölvenni a kisasszony ilyen akkurátusan ezt a ruhát? — kérdezte érthető nyelven. — Ott volt a fotografia a cselédszoba kisasztalán, egy tükrös piros sziv, meg a lourdesi Szűz Mária társaságában. És most gyerünk, István, igy talán még könynyebben megérti a ió Isten az imánkat. — Illedelmesen megcsókolta az apja kezét, Goldhandnak odabiccentett a fejével s jobb kezével megfogta a Mag-Matyó István kezét. — Ezt is a fényképen láttam! — kacagott vissza s ott hagyták a meglepetéstől szóhoz sem jutó két embert. Goldhand felugrott: — Ezt nem engedhetem! Az a vadállat még valami kárt tesz benne. 121