Sziklay Ferenc: A világ ura

masztja, úgyis megrágná az moly a ruháját, mondok, inkább kendtek hordják el. — Ugyan honnan lenne moly a világon? — kételkedett Caduc úr. — Már pedig van. A sok pondró, féreg mind megmaradt, nem is tudom, hogy boldogulnak velük, ha nem lesz, aki irtsa! — Azt sem hittem volna, hogy Goldhand Ádám valamikor még „valódi, uraságoktól levetett ruhában" fog járni, — jegyezte meg rezignáltán Goldhand. Évának Kedve kerekedett csipkelődni: — Nem jól mondta, Goldhand úr, nem „valamikor még", de „még egyszer". Goldhand meghökkenve nézett a lányra s fülig elpirult: — Mire céloz, Evelin? — Tudja azt maga. — Nem szép öntől Evelin, hogy kigúnyol azért, amiért éppen megbecsülést érdemelnék, hogy a magam erejéből emelkedtem magasra. — Magasra? A maga erejéből? Az embernek hiszékenysége emelte, amit csak kihasználni tudott, ez volt a sikerének a titka. Azért, hogy előttem adta a nagylelkűt, azt hiszi, nem láttam meg a valódi képét? És hol az a magasság? Mit ér most az az arany borjú, amit imádtak magában? Bizony mondom, többet érne egy eleven borjú, olyan, amiből maga csak a halála után húzott hasznot szegényből. — Mire jó ez az évődés, Evelin? — Arra, hogy leszállítsam a magas lóról, amire szereti magát még mindig ráképzelni. Ugy áll előttem, jó ember, mint a szita. Átlátok rajta, mert üres. Hiába vagdossa vissza az egyszerű paraszt fiúnak az ő naiv „sok emberek" filozófiáját, bizony „sok emberek" kellettek hozzá, hogy ne lássák meg a fától az erdőt s elveszítsék az igaz ítéletet egymásról. — Maga semmire sem becsül engem? 120