Sziklay Ferenc: A világ ura

szív. Goldhand idegesen szivattyúzza a benzint, üresen szortyog a szivattyú. — Nincs tovább. Elfogyott a benzin! —. Cifra káromkodásban szidja Harryt, hogy a tartalék tartányokat nem töltötte meg. — De hát nem mindegy, hogy hol állunk meg? — kérdezi Éva. Elég volt ebből a nyaktörő hajszából, szédülök belé! Kiszállnak. Kis gyalogút vezet fölfelé a hegy-, nek. A pompás autót ott hagyják az út közepén, mint haszontalan lomot s megindulnak az ösvényen. Nehéz a járás, elfogyott életerejük alig birja őket. Csak felérnek egy kis tisztásra. Erdő mindenütt. A kis lapos helyen patak csobog át dúsvizü, kristálytiszta. Nem birja tovább Éva, félájultan dől le az alig sarjadó friss fűre. Éhes, de még inkább álmos. Fázik a hiányos ruhában, reszketősen kuporodik össze bő szilszkin bundájában, egy puha bemohosodott vakondtúrásra hajtja fejét és elalszik. A nap nyugvóra hajolt a szemben lévő hegyoldal fölött, mikor ismét eszméletre tért. Fölfázott az esthajnal hűvösségében. Ijedten néz körül. A két férfi ott fekszik mellette az autóról elhozott takarókba burkolva és hortyog. Az apja fején a csúcsos asztrológus sipka, Goldhandból semmi sem látszik, kopasz fejére húzta a plédet. Fölrázza az apját: — Hol vagyunk, papa? — Mit tudom én? Valami vadonba vitt ez a szörnyű ember! Istenem, jön az éjjel, fölfalnak a farkasok. — Hogyan? Azok is rendeltek valódi, egyedül biztos Goldhand-féle gázmaszkát? — kérdezte éles szatírával Éva. — Igaz, igaz! De éhen halunk! — Hát bizony én is éhes vagyok! Hé! Goldhand ur! — rázta Éva a zsákba bujt embert. — Mi az? Mi az? — ébredezett a világ ura. — Éhes vagyok! Papa is éhes. Enni adjon! — Hát honnan vegyek én ételt ebben* a vadonban? 102