Fábry Zoltán: A vádlott megszólal (A cseh és szlovák értelmiség címére)

ifjúi hevületben - majd húsz éve már - a világszabadság magyar dalosának, Petőfinek pesti szobrához vitték a Dunatáji népek színeivel ékesített vörös koszorújukat. A koszorút a pesti rendőrség leparancsolta, de a lelkűkből többé ki nem irthatta a kisebbségi magyarok Duna-téri szolidaritását. Amikor a Duna-táji demokrácia, humánum és szocializmus a német fasizmus csizmalépte alatt a legteljesebb korszerűtlenséggé züllött, a szlovenszkói magyar költő az, aki dacosán és árván, de tovább énekelte az európai megszakíthatatlan folytonosság emberi énekét. Ezekben az elgyávult években a tájakon mint egyetlen olthatatlan lámpás világított szlovenszkói lényegünk, „a vox humana". Emberi hang volt a cím, és Győry Dezső a költő neve (1940). Magunkért szóltunk újra, de el rendeltetésünk ezt a hangot az emberi összetartás egyetemes szózatává emelte: Sosem magunkért, mindig másért, hirdettünk többet, mint magunk: jobb lenni ösztönünknél s másnál, s tartani minden gátomlásnál élő gátnak szívünk és agyunk. Gyülölségre nevelt a sorsunk, mi szeretetre önmagunk. A vox humana ezekben a sorokban klimaxot ért el, ha úgy tetszik, keresztény kiteljesedést: a pogány hatalmi totalitás idején és itteni szolgaföldjén - lelkiismereti totalitást. Amikor mindenki elnémult, elgyávult, szolgált vagy másról beszélt, a magyar költő messianizmusát dédelgette: . .. míg jogosabb az erösebb, egyetlen vérző, ütköző seb hazám, hazád, a Duna-táj... S bár elkallódott messiások 43