Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Illés Endre: A tölgyerdőre épült város

Polgári remekmű volt ez a történelmi város. A kockázástól, a kártyától is féltette a reneszánsz kori törvény a városlakókat. Lőcsei polgár játék közben nem veszíthetett többet, mint amennyi pénz éppen nála volt, s azonfelül a viselt ruháját. Otthon hagyott vagyonát, asszonyát, házát, egyéb jószágát nem kockázhatta el. A beforrasztott kémcső szétpattant körülöttem: Lőcsén éltem, a városban. Igazi város volt. Bölcs, óvatos, szép s valamikor gazdag is. Szüleim vasárnaponként bekocsiztak hozzám, s velük ebédeltem a kaszinó éttermében. Amikor 1924-ben Kosztolányi Dezső Pacsirtáját olvastam, forró hullám tajtéka borított el: a sárszegi kaszinó vendéglőjében Vajkay Ákos, a regény hőse, ugyanazt a borjúszegyet, vaníliás metéltet vagy bográcsgulyást ette, mint én Lőcsén. Kosztolányi talán sohasem járt Lőcsén, de Pacsirtája, a kaszinó étterme, a színház — mindez ifjúságom regénye. S még egy szorongásomat mondom el: ahányszor Babits Mihály egyik novelláját, a Karácsonyi madonnát olvasom, mindig a Szent Jakab székesegyházban járok, karácsony éjjele van, a hold keresztül-kasul beszövi az üres templom belsejét, halk zene szól, s én a templomban Artúr lovaggal az iszonyú mélység fölött, a nagy csilláron himbálódzom. Nagyon szerettem Lőcsét. Sok-sok éve nem láttam ifjúságom városát. A rossz tanuló be nem hegedő melankóliájával szeretem ezt a nagy tanítót: én gyenge tanítványa voltam. Nyolcévi kemény lecke sem tett városlakóvá — ínyem, tüdőm, szívem ma is csak azt szereti, ami mind a városon kívül található: a levegőt, a magasságot, az erdőt, a tengert, a szürkúletet, az esőt, a fényt. 1943 60