Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok
Illés Endre: A tölgyerdőre épült város
szebb, keményebb formákat találva. Gyönyörű város. Nem is emberek építették. Az időben épült, a sejtjei osztódtak és újultak meg. Nem nemzedékek dolgoztak rajta, korok és századok olvadtak itt össze. A látogató megáll egy-egy híresebb épület, például a reneszánsz Thurzóház előtt, s ahogyan vizsgálja, tapogatja: a reneszánsz palotából kiolvad a rejtett középkori mag: egy kapuboltozat, egy ablakív formája — ez a reneszánsz remeklés valamikor csúcsíves remeklés volt. S mindenütt ez a titok és kereszteződés fogad. Krónikák őrzik az emlékeit: milyen tökéletes középkori város volt Lőcse. Azután leégett, kétszer, háromszor, nagyon sokszor, csak egy-egy fal, félig beomlott boltozat, egy kapu üres kőkerete maradt, s akik éppen lakták, újjáépítették a várost, a megmaradt kapuhoz és boltozathoz építettek új házat, a maguk új hitével és új mértékével — nem romboltak semmit, itt inkább építettek. S innen nem lehetett megszökni, itt maradni kellett: a város legfőbb törvénye volt, hogy közös veszély idején senki nem hagyhatta el a falakat. Ez volt a polgári eskü tartalma. S aki baj és dúlás idején mégsem tartózkodott odahaza, aki alkalmasabbnak látta, hogy idegenben várja meg a harc végét, az már nem is térhetett vissza: vagyonát lefoglalták, elkobozták. Igazi városépítők törvénye ez. Nem is emberek törvénye, egy város nemességének jegye. Nagy templomát, a Szent Jakab székesegyházat a tizenharmadik század végén kezdték alapozni, s a tizennegyedik század végén fejezték be. Száz évig építették, sejtenként építették — s ahogy ez a száz év elmúlt, csak ekkor kezdték igazán gazdagítani és továbbépíteni. A Thurzók temetkeztek itt, Hunyadi Mátyásra emlékezik a templom, a bélpoklosok kaptak külön kápolnát, a szentély új freskókat, Csáky Miklós gróf állít oltárt, Cramer Miklós lőcsei patrícius gyönyörű szószéket, megint valaki más keresztelőkutat, a tanács imaszéket — hány oltára van? Tizenhat; úgy emlékszem. Az emberek talán nem tisztelték egymást. De amit építettek, azt tisztelték. Ez a gazdag, csodálatos templom százötven évig volt a lutheránusok kezén, s ahogyan e másfél század alatt a lutheránusok nem nyúltak semmihez, a győzelmesen visszatérő katolikusok is ismerték a kegyeletet: a templomokban érintetlenül hagyták a másvallásúak alkotásait és síremlékeit. Ez a város megtanulta a legnagyobb fegyelmet, az embernek szinte elviselhetetlen parancsot: az együttélés törvényét. Nyolc évig tanultam én is ezt az életformát: a városban élés fegyelmét. Fogoly voltam. Életemre egy másik templom vigyázott, nem a körtéri nagy remekmű. Ez a másik épület, tíz-tizenöt éves fiatal szíveknek 58
