Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok
Illés Endre: A tölgyerdőre épült város
A magányos kisfiú szúleinek az orvosok azt tanácsolták, vigyék a vézna gyereket minél többet a szabadba — így hát sokszor egymaga últ a könnyúfutású kocsiban, és a kocsis kivitte őt abba a mélyzöld párába, abba a tűlevelű ropogásba, mellyel a tátrai fenyőerdők kibélelik magukat. Felkérezkedett a bakra, elkábult a lópaták egyenletes dobogásától, enyhe, halántéktáji részegséggel szállt le egy irtás felé vezető mellékúton. A kocsis szalonnázott, és a kisfiú szívdobogva hajtotta szét a sűrű bokrokat, halkan szólongatta olvasmányainak hősét, távoli neszekre ijedten dobbant a kíváncsisága. De nem történt semmilyen csoda, a kisfiú mind messzebbre merészkedett, néha már alig tudta megtalálni a visszafelé vezető utat — és a kalandos társ, a tányértalpú kedves koma mégsem jelentkezett. Csak az erdő volt körúlötte, a szétver hetetlen magány, foga közt a kettéharapott tűlevelek íze — a kisfiú azt a keserűséget érezte, amikor valaki méltatlant szeretünk. Álltam azután másféle csendben és magányban is; a Zápolya-kápolna finom szövésű homályában, mely olyan sűrű és szürke volt, akár egy selyemből hasított női útifátyol. Ebbe a csendbe a nyújtózkodó, keskeny ablakfelületek harsány lángokkal törtek be, kékkel, pirossal, sárgával, zölddel; a hosszú, karcsú, ferde fénycsíkok mint kivont kardpengék akadtak össze. Keresztelőmedence, párkány, oltár, fal, orgona kétfajta anyagtalanságból szövődött itt: színből és szárnyból, s mind a kettő suhogva emelt a magasba. Emlékszem, ha be-belopóztam a kápolnába, és megálltam a néhány sornyi faragott fapad előtt, mindig szédúlni kezdtem. Szédúlni a roppant magasságtól, melyet magam fölött éreztem, a fényektől, a tófenéki csendtől, amely körülvett, s attól a valóságtól és valószerűtlenségtől, hogy a földbe süllyedten, alattam, még egy kápolna van. Ez a csütörtökhelyi Zápolya-kápolna egy építészeti ötvösművészet remeklése. Olyan társtalan csoda, mint a párizsi Sainte-Chapelle. De itt, a csütörtökhelyi dombon, ez az ötvösremeklés még szorongatóbb: nem védik házak, embertömegek, olyan ősi kultúra, mint Párizs rengetege. Itt áll magányosan, az ég felé ágaskodva, erdők, hegyek szabad leheletében, országutak, hadak, csaták találkozóján, szépsége fenségében olyan védtelenül, mint egy Andersen-meséből idetévedt hercegkisasszony. Néhány lépésnyire tőle a zömök, nagy négyszögletes minorita kolostor inkább rabtartó volt. Ha ijeszteni akartam magam, belopóztam a kolostor föld alatti folyosóira, felsurrantam a második emeletre, ahol már üresen álltak a rendházi cellák, s a kongó lépcsőfordulókban 56
