Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Peéry Rezső: Tátrai napok

Szedelőzködhetsz reggel, ha az ablakod tömött fenyősorai alatt a szepesi fennsík hegyvonulatainak libegő kontúrjait lágyan bontja az éledő fény, s a gyönyörű mohára sötét vonalakkal fekszenek rá a hideg árnyékok. Készülődhetsz kora délután is, amikor tébolyító ezüstös a nap, hullámfodor nem barázdálja a tavat, fenn nyugodtan ülnek a fényben a csúcsok, s az erdei ösvények meleg, gyantaszagú és eperízű párát lehelnek. Egy verssort dúdolgass magadban: „Megyek, megyek, mert a vándornak ez a sorsa. Menni, menni, míg a nap leszáll." Legfeljebb ezt vidd magaddal az éberségen kívül, mely elhatározza, hogy figyelni kíván, a készségen kívül, mely eltökéli, hogy bátor lesz érteni és élvezni a magány és a szabadság dalát. A lélek legyen üres lap, hogy erdő és hegy, hogy a fehér szikla és a zölden zuborgó víz, hogy a kőfalak és a köztük lakó végtelen csend, hogy a kanyarokkal változó völgyek és a tengerszem környékének szelíd állatai, hogy a kúszófenyők sötét rendje és a lángoló ég alkonyatkor ott hagyhassák varázslatosan egymásba fonódó emlékrajzukat, mely elmosódik majd, s olyan lesz, mint az elveszett ifjúság tündértája. így vágj neki az útnak, majdnem találomra. S közben lélegezz nagyokat, tréfálj el magaddal. Ne csak előre nézz, hanem hátra is. És engedd, törpe — ami nagyon nehéz —, hogy téged is szemléljenek, némileg csúfondárosan, a patakok, a kövek, a pillangók, a tavak és a csúcsok. Ballagj, élvezz, ki tudja, mi lesz holnap, járj szerencsésen, az éles légben s a harsogó, ünneplő, áradó fényben, a párás erdők és a tajtékot verő patakok felett, közelebb kerülve a gránitfalakhoz, melyeknek szívverése kihűlt, és melyek nem ismerik az emberi időt. Ügyelj arra, hogy utad ne fogyassza el a végcél, mert az út a szép, a részlet az igaz, a cél körül azonban a beteljesülés szomorúsága lakik. Véletlenül érj éppen oda, ahova kell. Ne loholj, balga, ormoknak szegülő fejjel, mert nem lesed meg a részletek varázsát, nem látod reggel a nedves virágokat és a bíborvörös bogyókat, nem ismerkedsz a lenge vörösfenyővel, melyet helyéről nem tud kitörni az óriásluc.okat leigázó vihar, nem látod a kaszkádok lapos köveinek és surranó vizeinek tektonikus kecsét, ezt a megvesztegetően szelíd részletet a zord kőkompozícióban, a morénák fene szikláinak évezredes zúzottságát, s nem hallod a csönd sebzett gránitkagylóit zúgni a falak alatt. A vezető tudta ezt, a barna, alacsony termetú, foghíjas szepesi hegyi ember, amikor kaszáló léptekkel útra kel, hogy csendesen ballagjon előttem szögesével az Omladék-völgy köves ösvényén. Majd eljutunk valamerre szép csendesen — mondta, s felső pihenőhelyünkön ártatlan tekintettel lépdelt neki a Tátra-csúcs szűkülő sziklavölgyének. Egy 33