Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Peéry Rezső: Két karácsony között

művészettudományból is. Nincs effajta híressége. Csak nem messze tőle, a Marcelháza és Dunaradvány között fekvő Pusztavirten van irodalmi zászló. Ott élt, a Pyber-család házitanítójaként, Baróti Szabó Dávid. Pusztavirten írta kitűnő allegóriáját a ledőlt diófáról, ott fordította le Vergiliust, ott is van eltemetve. 19 századdal ezelőtt különben élő latinok is jártak ezen a vidéken. Római légiók állomásoztak itt ugyanis, amelyek a Duna bal partján védelmezték a limest a Barbaricum felől várható támadások ellen. Sehol annyi római régiséget nem ástak ki, mint ezen a vidéken. Olykor egész kincs került ki a földből. A komáromi múzeumban végignézheti az ember, gyönyörű szarkofágoktól a picinyke fülbevalóig, minden van itten. Ilyen régi civilizált földön fekszik Ógyalla. Aki nem járt az Alföldön, sohasem fogja megérteni Petőfi költészetét, de Aranyét sem, a mély emlékezést és a férfias nyugodtság életbölcseletét, ahogy az a rónán átalakítja az embert. Itt vannak például a zsidók: micsoda két kúlön fajta az alföldi magyar zsidó és a hegyvidéki. Láttam egyszer Pozsonyban, amint zsidó lakodalom alkalmával összevesztek, mert a hegyvidékiek nem győzték a dínom-dánomot, a táncot és a vigasság egyéb ütemeit, amit az alföldiek, a magyarok, diktáltak. Ógyallán, ezt most tudtam meg, az ebédnél szintén, már a háború előtt is lakott néhány szlovák család. Ezeket a gyallaiak nagyon szerették, amiként általában ismeretlen valami volt a nemzetiségi lenézés, csúfondároskodás. Pánszlávot szidni a szakolcai királyi katolikus főgimnáziumban hallottam világéletemben először, s aki tette, ma nevezetes szlovák férfiú. A rónán lakó magyar olyan nyugodt, mint a föld. Azt hiszem, Arany János jó görög költő is lehetett volna, olyan nyugodtság és filozófia van benne. Gyűlölni a más fajtát: ezt nem ismerték itt soha. Néhány évvel ezelőtt, a diákkor lelki válságai között, amikor az ember egymásután veszi elemzés alá az egyéni kérdéseket, abban a szörnyű lázas dialektikus vitahévben, amiről föntebb volt szó, a vallási kérdések tisztázása után (ami nekem évekbe került s komoly stúdiumokba) boncasztalra jutott a nemzetiségi kérdés is. Elvégre, mondottuk, nézzünk csak utána ennek is szorgalmasan. Boldog volt, aki hosszú családfával büszkélkedhetett, mint egy szakállas, ősökre, tiszta fajra vagy érdekes indogermán kereszteződésre hivatkozhatott. Kiejthetetlen germán nevek, lágyan fütyülő szláv mássalhangzók tulajdonosai abban a korban, amikor „gyökeres" magyar fiúk rosszul sikerült vizsgáktól szorongatva diktálták az egyetemi kvesztornak, hogy csehszlovák nemzetiségűek, magától értetődően magyarok voltak. Középosztálybeliek, akik értékelték a nemzetiségi álláspontot, mert ismerték a középeurópai sors igazi históriáját éppúgy, mint az etnológia modern 175