Neubauer Pál: A jóslat

Első könyv- Marco Polo - II. fejezet: Hatszáz esztendő-egy nap

hozzá, és hogy Velence első férfiúja a hatalmas köztársaság nevében köszönti. Valóban, mindenki azt hihette, hogy Marco Polo nem fogja fel ennek az órának nagy jelentőségét. — Szívem és lelkem egész melegével köszöntelek honi földön, Velence világhírű fia! ím lásd, a Nagytanács, melynek immáron te is tagja vagy, velem együtt elédbe járul, hogy dicsőítsen és hálatelten fogadjon! A tomboló evviva hangorkán most újból elszilajult. Felharsantak a kürtök, üstdobok dörögtek, a lelkesedés tetőfokát érte. Most vezették a fehér paripát Marco Polo elébe, és a húsz szűz lába elé szórta a rózsákat és a szebbnél szebb virágokat, hogy a legendás hős virágmezőn vonuljon szülővárosába. A magános, megtört férfi még mindig szótlanul állott. Végre fáradt, elutasító mozdulatot tett kezével, és a dogéra emelte tekintetét. Egyszerű szavai, melyekkel köszönetet mondott, szaggatottan jöttek ajkára. Nehezére eshetett a beszéd. Arra kérte a dogét, hogy palazzójáig egyedül tehesse meg az utat. Kívánságát teljesítették. A nagy gonddal előkészített ünnepélyre nem került sor. A magános férfit magasztos fenségében a doge nem merte akaratának megváltoztatására kérni. A meseországból idevarázsolt menet lassan elvonult. Az est fátylait a városra borította. A sötétség elnyelte a színeket, vonalakat, fényeket. A szürke, piros és kék lábszárak belevesztek a homályba, velük a vállakon duzzadó bársonydolmányok, a szüzek lengő fátylai, brokátköntösök, uszályok, arany nyakláncok, ékszerek, gyöngyöktől csillogó övek és gazdagon hímzett főkötők. Marco Polo mozdulatlanul állt. S csak amikor minden tovatűnt, adta meg a jelt az indulásra. Palazzója előtt megállt a gondola. Marco Polo kiszállt. Nehéz léptekkel haladt fel a kőlépcsőn. Ekkor merült el a napkorong a tengerben. Három évtized után átlépte ősei házának küszöbét. Hazaérkezett. 35