Neubauer Pál: A jóslat

Első könyv- Marco Polo - II. fejezet: Hatszáz esztendő-egy nap

legnagyobb szélhámosa. Világcsaló, gazember és áruló leszel, akit kigúnyolnak, mert bejárta a földtekét, és nem találta meg a mennyek országát. De ha a titkot kinyilatkoztatod, egyszerre csak az emberek fölé magasztosodol, fejeddel a csillagvilágot súrolod, tekinteted belevész az Örökkévalóságba.. — Nemes Marco Polo!... — dadogtam. — S az ember, aki megjárta a poklot és a mennyet, ő, akit a föld és az emberiség kitagadott és száműzött, az átoksújtotta látnók, akkor magamra hagyott. Ez volt az utolsó hozzám intézett szava. Nem tehetek másképpen, ez után a szó után kell igazodnom, szavát teljesítenem kell. Teljes huszonöt évig, egy negyed évszázadig ellenálltam a kísértésnek. Szilárd elhatározásom volt, hogy a titkot magammal viszem a sírba. De amióta a firenzei ezeket a szavakat intézte hozzám, érzem, hogy Isten keze rám nehezedik. .. Ó, hogy gyűlölöm az alvilág sötét kísértetét, azt az átokvert embert, aki életemet egy csapásra megsemmisítette ! Marco Polo magából kikelve állt előttem. Így még sohasem láttam, a legnagyobb veszedelmek pillanataiban sem, amikor halálos ellenfeleivel viaskodott, amikor élethalálharcot kellett vívnia. Sokan voltak, akik irigyelték, hogy Kublai, a kánok kánja jó barátja, mindenben hallgat rá, és ezért életére törtek. Mondom, így még sohasem láttam. Amikor magához tért, szigorú tekintetet vetett rám: — Nem láttál semmit, nem hallottál semmit, érted? S most ülj a helyedre, és légy készen. Estéről estére készen kell állnod. Utolsó utamra kísérsz, legutolsó utamra. Hiszen te kísértél mindazokra az útjaimra, melyek távoli országokba vezettek, te voltál mellettem, bárhol is jártam. Az Ö parancsára indulok el erre a végső utamra, és nem állok meg, amíg a végére nem érkeztem. Ha pedig megérkeztem, és betelt az idő, történjék, ahogyan meg vagyon írva! Az ember hetvenedik születése napja még a hétköznapi, szürke, polgári életben is rendkívüli esemény, legalábbis 50