Neubauer Pál: A jóslat

Első könyv- Marco Polo - II. fejezet: Hatszáz esztendő-egy nap

zatosan mosolyogott, és a mosoly értelmét senki sem tudta megfejteni: — öreg barátom, a fehér majom, tán csak arra várt, hogy művemet befejezzem... Hiszen, ugyebár, semmiképpen sem lehetetlen, hogy olyan ember lelke lakozik benne, aki évezredekkel ezelőtt azokban az országokban időzött, melyekben én harminc évig barangoltam. Ez az ember akkor nagy mulasztást követett el, nem jegyezte ,fel a csodákat, amelyeket látnia megadatott... Mulasztását jóvátettem. S az ősidők embere immár nyugalomra hajthatja fejét... Egyetlen szó sem hangzott el, amikor Marco Polo elhallgatott. A titokzatos férfi egy teljes perdig úgy állt a néma vendégek előtt, mintha a lelke messze járna; aztán elbájolóan nemes mozdulatot tett, és ismét házigazdává változott. A vendégek is félocsúdtak az ámulatból, ismételten áradozva mondtak köszönetet, elbúcsúztak, és gondoláikba szálltak. Ezen az éjen Marco Polo Velence száz legnemesebb nemzetségét nyerte meg barátainak. Tanúskodtak erről a férfiak csodálattal adózó és az asszonyok rajongó pillantásai. Most is ott állott a palazzo bejáratának márványlépcsőin, mint az ünnepség kezdetén. A gondolák egymás után siklottak tova, és Marco Polo búcsút intett. Amikor az utolsó gondola is eltűnt, bement a házba. Lassan ment teremről teremre, gondolataiba mélyedten, önfeledten lépegetett. Egy ablak előtt megállott. Kitekintett a vörös hajnalfényben izzó lagúnákra. Velence egén felragyogott a nap. Üj élet kezdődött. Hatvankilencedik születése napját ünnepelte Marco Polo. Közeleg a biblikus hetven esztendő beteljesülése. A Polo nemzetség tagjai nagy kort érnek meg, a nyolcvan, sőt a kilencven évet is megérik, de van az ősök közt egy százesztendős is. Most már nemcsak Velence leggazdagabb embere, a do41