Janics Kálmán: A hontalanság évei: a szlovákiai magyar kisebbség a második világháború után 1945-1948

A deportálás

A DEPORTÁLÁS A párizsi konferencia után a szlovákiai magyar kisebbség ügye már senkit sem érdekelt. Periferikus jellegűvé vált azért is, mert nagyhatalmi érdekeket nem keresztezett, maguk a nagyhatalmak a kettős kompromisszummal (Potsdam és Párizs) levették a napirendről, a győztes kis szövetségeseket a nemzeti kisebbségekkel szemben a békeszerződés az emberi jogok tiszteletben tartására sem kötelezte. A kisebbségek hivatkozhattak volna az Egyesült Nemzetek alapokmányára, az állampolgárságtól megfosztott személyek azonban „polgárok" sem voltak, így az emberi jogok igénylésében a Charta elvi védelme is vitatható volt. A kompromisszumok megalkotói azt hitték, hogy egy esetleges széttelepítés néhány hónap alatt csendben végrehajtható, de számításon kívül hagyták az európai közvélemény nyomását, amely végül is megállást parancsolt a nacionalista túlzásoknak. A szlovákiai magyar kérdés transzfermegoldásának elakadása kiábrándítólag hatott a csehszlovák közvéleményre, egyes jelekből arra lehetett következtetni, hogy a hatalmi szervek kevésbé radikális körei is belefáradtak az állandó feszültségbe. A történelmi tét azonban továbbra is adva volt. A párizsi konferencia tartózkodása a kisebbségek védelmének megvitatásáról, valamint a győztesek számára biztosított szabad kéz politikájának elfogadása arra csábította a nacionalista erőket, hogy a kérdés megoldását „belső rendezés" leple alatt erőszakolják ki.

1 A 99 napig tartó téli deportálás előkészítése S. Cambel szerint már 1946 augusztusában megindult: „Ezért Pozsonyban, a központi és szlovák nemzeti szervek közös tanácskozásán 1946. augusztus 6-án és 7-én elhatározták, hogy a szükséges munkaerők biztosítása céljából a dél-szlovákiai magyar 226