Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])

1. A nagy példák - I. Zaratusztra

vulgusnak a problémája ez. Hiába látom Firenzének műemlékeit, hiába bámulom a Mediciek kiváló műérzékét, nem tudom felejteni azt a tömeget, amelyik fanatiku­san követte Szavonarolát úgy, hogy szinte minden szépséget kiolt városa falai kö­zött, és a végén röhögve nézte, hogyan végzik ki szentjüket. Zaratusztra a domesztikált, szelíd embert tartja ideáljának. Az erő tudata és a hatalom birtoka elkötelezi az embert, hogy szelídebb legyen, békésebb legyen, mint a többiek, akik az erősek ós hatalmasok járszallagján mennek. Nem tudunk róla, hogy korában az iráni nép mennyire szelídült meg hatása alatt, de fennmaradt híveinek szokásai azt mutatják, hogy szigorúan fogta fel a szelídségnek és békes­ségnek parancsát. A parszik, akik Indiában ma is Zaratusztra híveinek vallják ma­gukat, ma is békés kereskedő emberek, akik semmilyen cselekedetükkel sem merik beszennyezni a négy *őstiszta elemet: a tüzet, a vizet, a levegőt ós a földet. Ezért nem temetik el halottaikat sem a föld ölére, sem tűz, sem víz, sem levegő által el nem pusztítják, hanem kiviszik a hallgatás tornyainak nevezett temetőjükbe és itt a holtak keselyűk gyomrába vándorolnak. Zaratusztra új erkölcsiséget hirdetett, új embert kívánt formálni, aki a kö­nyörületes és a jóságos Istennek képére hasonlatos. Egyszerű az útmutatása. Vissza-visszatér ugyan figyelmeztető szava, hogy a. jót válasszuk, de alapvető és felejthetetlen erkölcsi törvényének tartom, mikor ígyen szól: Lelketek sorsdöntő pillanatában napbíró tekintettel mint sasok szárnyaljatok! Paragrafusok, törvények helyett ennyit hagyott örökségül ránk. Zaratusztra az erdő mélyén, a természet ölén megtisztúlt próféta tudja, hogy gonosz ember, bű­nös lélek nem bírja a Napnak fényét, ragyogó tekintetét. Elfordúl tőle, elrejtőzik a sötétség zúgába. A napbíró tekintet a jóknak kiváltsága. Mérhetetlen optimizmu­sának bizonysága ez az egyszerű tan. Ebben az optimizmusában rejlik nagyságá­nak titka. Bizalmat és szeretetet öntött belénk, megteremtette az univerzális isten­eszmét és végül a sötét, reménytelen babonaságok közé belevitte az optimizmus hi­tét. Hitte törhetetlen hittel, hogy a jó mint győztes kerül elő minden küzdelemből. Zaratusztra korában az optimizmus a megváltás értékével bírt, aki követte, az de­rülten láthatta a világot, annak kedve lett a verejtékes munkához is, az elviselte a megpróbáltatásokat, inert előtte mindig a jóság biztos győzelmének Ígérete lebegett. De mi hát sorsunknak veleje? Mikor köszönt ránk a sorsdöntő pillanat? A fohászok 29-ében a föld panaszából tudjuk meg. Óh, hát tekints le reám is! kiálta fennszóval, föl az egek felé a földnek szomorú, panaszos lelke: Óh, hogy miért is vagyok én itten és ki adott életet nekem, hogy mindig csak magamat adjam! Sorsunknak ez a döntő pillanata, mikor egyszer elsírjuk magunkat, mikor ki­zsákmányoljak, kifosztottnak érezzük magunkat. Mindig csak magunkat adjuk és nem kapunk érte cserébe semmi jót, csak fájdalmat, esetleg talán megvetést is. Igen, eljön mindenkire a pillanat, mikor az eddig öntudatlanúl adó szíve felsír, szája panaszra nyílik, mert úgy érzi, hogv kifosztották, hogy egyedül áll a nagy világban. Itt dől el a sorsunk, hogy napbíró tekintettel tudunk-e ezután a meg­16

Next

/
Thumbnails
Contents