Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])

1. A nagy példák - III. Giordano Bruno

2. Az ész szerelmese. A pápai udvarban találjuk a mestert, aki csodálatos emlékező tehetségével kitűnt és aki azt hirdette magáról, hogy másokat is olyan rendszernek titkaiba tud beavatni, melyeknek segítségével tudásukat szinte határtalanná tehetik. A különböző mnemotechnikai módszerek akkor már eléggé virágzottak és nagy megtiszteltetés volt Brúnóra, hogy maga a pápa ós Rebiba bíboros érdeklődtek rendszere iránt. Megelégedésükre taníthatta nekik az emlékezés művészetét, mert a pápa haláláig Rómában találjuk, megszerzi a római teológia doktora címet és egyik munkáját is a pápának ajánlotta. Ez a munkája a Noé bárkájában elhelyezkedő állatok vitájával foglalkozik, még pedig, hogy az állatok az elsőségért versengenek és a szamarat az a nagy veszedelem fenyegeti, hogy elveszti kiváltságos helyét. Veszedelmes dologba vágta a fejszéjét, kikezdett a szamárral, akit egy később megírt munkájában közelebbről is leírt, élethűen jellemzett a logikai bukfenceket hányó, latin idézetekkel dobálódzó pedánsnak alakjában. Korának áltudósait pellengérezte ki, nevetségessé tette az egyetemek tanszékein terpeszkedő tanférfiakat, akiknek legtöbbje vaskalaposságával tűnt ki és teremtő gondolatoktól való irtózását azzal igazolta, hogy szószátyárkodott, szellemi zabot hegyezett. Mi haszna volt belőle hősünknek? A hagyomány és a hatalom tekintélye a szamarak mögött állott és ő gyengének bizonyult, hogy végezhetett volna velük. Ök esküdtek bosszút a kíméletlen csúfolkodónak és nem is nyugodtak addig amíg máglyára nem juttatták. Vádaskodásaikkal beléfojtották a szót. De talán még lett volna részére mentség, ha csak egyes személyeket támadott és gúnyolt volna ki, de megbocsáthatatlan volt a merészsége, hogy magát a mesterek mesterét, Arisztotelészt sem kímélte. Arisztotelész a világ végességét hirdette, Bruno ellentmondott. A hagyományos tanítás szerint két külön világ volt, az egyik a hold fölött, a másik a hold alatt. Az előbbi volt a tökéletesség hona, mert változatlannak tartották, az utóbbi a tökéletlenség világa, melyben minden változó és mulandó. Arisztotelész követői könyvmolyokként egyetlen új gondolatot sem termeltek, Bruno meglepően új gondolatokat hirdetett. Évezredes balhiedelmek álmából akarja felrázni kortársait és nem kívánt tőlük egyebet, mint hogy senkinek, semmiféle tekintélynek se higyjenek, még neki se, csak a saját eszüknek. Senki se higgyje magáról, hogy az igazságnak megingathatatlanul és véglegesen birtokában van, mindenki próbálja meg, hogy kételkedjen ismereteinek helyességében. Nem elég, ha valaki csökönyösen ragaszkodik a világ végességének, a föld mozdulatlanságának tana mellett, kell, hogy olyan érveket is keressen, melyeket józan ésszel be lehet látni. Az emberi szabadság méltósága ellen való bűnnek tekintette, ha valaki vakon elfogadja a hagyományos tanokat és egyszerűen hozzájárul a sokaságnak, a tömegnek véleményéhez. Hirdeti, hogy semmi szükség sincs arra, hogy annyian legyenek a bölcsek, mint az ostobák, és nem számíthat a sötétben botorkáló tömeg többet, de még annyit sem, mint az az egy, akit vezéréül fogadott. „Akit Isten megajándékozott az önálló gondolkodás képességével, az hálátlan és erre az ajándékra érdemetlen, ha másnak az eszével gondolkodik." Bruno a maga eszével gondolkodott, bár ismerte az ókor bölcselőit épúgy, mint korának nevesebb gondolkodóit. Eredetisége, önállósága sok vitába keverte szóban és írásban, de mindenkor elhárította magától, hogy a győzelem kedvéért vitatkozna: „istentelennek, aljasnak és becstelennek tartok minden hírnevet és győzelmet, mely nem az igazságon alapul; hanem csakis az igaz bölcseség iránt való szeretetből fáradozom, kínlódom és gyötrődöm." 38