Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])

5. A tanítói munka - V. Mikuss Elek: Magyar tanítók sorsa orosz fogságban

Az emlékezés szárnyain visszaszállva a világ-háború vérgőzös éveibe, néhány vonással megkísérlem felvázolni a legénységi állományban lévő magyar tanító helyzetét az oroszországi hadifogolytáborokban. Az oroszországi legénységi fogolytáborok borzalmairól köteteket írtak öszsze, de mi, akik éveket töltöttünk a kimondhatatlan nyomorúság, kitaszítottság, a reménytelen magunkrahagyatottság e kíntanyáin, tudjuk, hogy mind e leírások halavány képét sem képesek visszatükrözni a valóságnak. Ha visszatekintek az agyondícsőitett, magát keresztényinek nevező XX. század kultúrájának ez infernojára, a Dosztojevszkij tollára kívánkozó táborlakók közül szomorú, tépettruhájú, tépettlelkü, de nekem szívemheznőtt, igaz emberarcok tekintenek felém: magyar tanítóarcok! Turkesztán. A „haláltábor" Trojckóban. Alacsony, gyékényablakú, vertvályog kozákistálló. Most az „önkéntesbarak" büszke neve díszíti. A jászolokra vert emeletes priccseken, a dögleletes levegőben sápadt, kiéhezett emberek. A monarchia népeinek minden nyelvén folyik a szó; káromkodás, imádkozás, időtöltő perpatvar. Az egyik sarokban huszonöt-harminc ember szorong a deszkákon. Előttük irón, papírdarabok, füzetek, itt-ott egy könyv, mely ritkább s nagyobb érték itt az aranynál: magyar könyv, magyar tanítók kezében. A tétlenségre ítélt tanítók szorgalmasan tanulnak oroszul, németül, franciául, angolul. A bábeli nyelvzavarban ők a legcsendesebbek. Reménytelen a jelenük, bizonytalan a jövőjük. A multjuk: az út a kaszárnyától az emberi téboly vágóhídján át a fogolytáborokig tövisekkel hintett. De nem csüggednek! A társadalomnak eddig is lenézett „napszámosai", akikről most már végleg elfeledkezett a haza, társadalom, készülnek a bizonytalan jövőre. Ha megnyerjük a háborút, nemzeti kultúránknak képzettebb előharcosok kellenek; ha elvesztjük, akkor még inkább! A hadvezetőség a tisztiiskolát nem végzett póttartalékos és önkéntes tanítókban intelligens, megbízható közkatonákat és altiszteket nyert, akiknek hazaszeretetét, függőségét, kötelességtudását ki is használta a végsőkig, nem egyszer a legkényesebb feladatokat bízva rájuk, de amint az ellenség kezei közé kerültek s céljai érdekében többé nem jöhettek számításba, nem törődött velük senki, ki voltak szolgáltatva az ellenség kénye-kedvének. A tisztek helyzetét nemzetközi egyezmények szabályozták. Kisebb-nagyobb kedvezményeken kívül havi fizetést húztak az orosz kincstártól. A legénységi táborok lakói fillér zsold hiján, az örökös faggyús köleskására utalva — mely az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés volt — tengődtek, százával esve naponként áldozatul betegségnek, ragálynak, éghajlatnak. Ebben a legénységi sorsközösségben is a legnehezebb volt az intelligenciának, vele a tanítóknak a helyzete. A földmíves, iparos örömmel vállalt munkát a táboron kívül, csakhogy ebből az infernális helyzetből szabaduljon. Ha az önkéntesbarak lakói vállalkoztak is erre a nekik szokatlan, megerőltető munkára, kitéve magukat a legénység gúnyának s az oroszok elégedetlenségének, legtöbbször a parancsnokság ellenkezésével találkoztak. 199