Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])

5. A tanítói munka - V. Mikuss Elek: Magyar tanítók sorsa orosz fogságban

„Dolgozni pénzért, emberséges ellátásért nem engedünk, — de ha úgy tetszik, éhenhalhattok! Ingyen azonban dolgozhattok!" Vizet hordani a konyhára, krumplit hámozni, tábort söpörni, havat lapátolni, illemhelytisztogatásra — arra alkalmas az önkéntesbarak — mert otthonszerzett diplomája más munkára nem képesítheti. Az ilyen munkák végzésénél is kijárt a bakatársaság gúnyröheje, „az uraknak", akikkel, bár velük egy sorsban éltek, mégsem sok sorsközösséget éreztek. Mindazt a haragot, melyet az őket valaha is ért igazi, vagy vélt sérelmekért az „úri" osztállyal szemben tápláltak, a velük érző, szenvedő önkéntesekkel éreztették. Nem mulasztottak el alkalmat, hogy gúnyt ne űzzenek tehetetlenségünkből, éreztetvén velünk, hogy: „ime most láthatjátok, az úri osztály, amelyhez számítottátok magatokat s amelynek érdekeit szolgáltátok, ebek harmincadján veszni hagy benneteket!" Érthető, ha ezek után az intelligencia, hogy a súrlódási felületet csökkentse, amennyire lehetett visszavonultan, magábazárkózottan tengette napjait, sértve önérzetében. Ebben a megtagadottságban, amikor a kultúra emelt válaszfalat magyar és magyar között, a tanítók voltak azok, akik már otthoni működésük közben hozzászokva, hogy sem felülről, sem alulról hálát, elismerést munkájukért nem várhatnak, lelkiismeretük parancsát követve, a sértett önérzeten diadalmaskodva nem hagyták magukra a szerencsétlen, veszendő magyar lelkeket. Az önkéntes barak németül tudó tanítói Írogatták haza a magyar legénység leveleit s fordítgatták anyanyelvükre az otthonról érkező híreket. Mert míg minden nemzet fia saját anyanyelvén írhatott, addig a magyartól ezt az egyetlen kedvezményt is megvonta az orosz hadvezetőség. Minden hónap elején — mert havonta csak egy táborilapra korlátozta a parancsnokság a levelezést — valóságos búcsújárás indult meg a tanítósarok felé. Sokgyermekes családapák, hadiházasok, otthonhagyott kedvesük után vágyakozó ifjak bízták rá szívük legrejtettebb álmait, gondolatait, féltve őrzött családi titkaikat a magyar tanítókra. A kórházak szennyes szalmáján, idegen, nyelvét nem értő környezetben végső perceit élő magyar fogoly utolsó kívánságát, akaratát, elcsukló üzenetét hány tanító jegyzőkönyve őrizte abban a reményben, hogy egyszer mégis csak sikerül értesíteni a hátramaradottakat. A magyar tanító nemcsak jegyzője volt a tábornak, hanem tanítója, papja is. Hogy az egyre reménytelenebbé váló helyzetben a csüggedő, letargiába esett lelkeket a kétségbeeséstől megóvjuk, vasárnaponként a tábor főterén kabarét rendeztünk, melynek szereplői javarészt megint csak a tanítókból kerültek ki. A műsor számai: a magunk életét s a muszkákat kifigurázó akasztófahumorral tűzdelt versek, nóták, jelenetek egyidőre felrázták a tespedt kedélyeket. Alkalmas erők bevonásával magyar dalárda alakult s magyar dal verte fel a kirgiz puszták néma csendjét, hirdetve, hogy „nem hal meg a magyar dal, míg magyar tanító él!" A hallgatóknak sejtelme sem lehetett, micsoda nehézséggel küzdöttek az énekkar vezetői, micsoda önzetlenséggel szolgálták a magyar kultúra ügyét, mikor kották hiján emlékezetből kellett minden éneket lekottázni, javítgatni, új dallamokat szerzeni s a kottapapírt szájuktól elvont kopejkákból nagy utánjárással beszerezni! A téli tétlenség több írástudatlan emberben felébresztette a vágyat, hogy megismerkedjék a számolás és betűvetés mesterségével. Az analfabéták tanítása útjában leküzdhetetlennek látszó nehézségek álltak; nem volt egyetlen magyar ABCkönyv; — füzet, irón, papír is ritkaságszámba ment. Mindössze három Przemysl200