Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])
1. A nagy példák - I. Zaratusztra
vulgusnak a problémája ez. Hiába látom Firenzének műemlékeit, hiába bámulom a Mediciek kiváló műérzékét, nem tudom felejteni azt a tömeget, amelyik fanatikusan követte Szavonarolát úgy, hogy szinte minden szépséget kiolt városa falai között, és a végén röhögve nézte, hogyan végzik ki szentjüket. Zaratusztra a domesztikált, szelíd embert tartja ideáljának. Az erő tudata és a hatalom birtoka elkötelezi az embert, hogy szelídebb legyen, békésebb legyen, mint a többiek, akik az erősek ós hatalmasok járszallagján mennek. Nem tudunk róla, hogy korában az iráni nép mennyire szelídült meg hatása alatt, de fennmaradt híveinek szokásai azt mutatják, hogy szigorúan fogta fel a szelídségnek és békességnek parancsát. A parszik, akik Indiában ma is Zaratusztra híveinek vallják magukat, ma is békés kereskedő emberek, akik semmilyen cselekedetükkel sem merik beszennyezni a négy *őstiszta elemet: a tüzet, a vizet, a levegőt ós a földet. Ezért nem temetik el halottaikat sem a föld ölére, sem tűz, sem víz, sem levegő által el nem pusztítják, hanem kiviszik a hallgatás tornyainak nevezett temetőjükbe és itt a holtak keselyűk gyomrába vándorolnak. Zaratusztra új erkölcsiséget hirdetett, új embert kívánt formálni, aki a könyörületes és a jóságos Istennek képére hasonlatos. Egyszerű az útmutatása. Vissza-visszatér ugyan figyelmeztető szava, hogy a. jót válasszuk, de alapvető és felejthetetlen erkölcsi törvényének tartom, mikor ígyen szól: Lelketek sorsdöntő pillanatában napbíró tekintettel mint sasok szárnyaljatok! Paragrafusok, törvények helyett ennyit hagyott örökségül ránk. Zaratusztra az erdő mélyén, a természet ölén megtisztúlt próféta tudja, hogy gonosz ember, bűnös lélek nem bírja a Napnak fényét, ragyogó tekintetét. Elfordúl tőle, elrejtőzik a sötétség zúgába. A napbíró tekintet a jóknak kiváltsága. Mérhetetlen optimizmusának bizonysága ez az egyszerű tan. Ebben az optimizmusában rejlik nagyságának titka. Bizalmat és szeretetet öntött belénk, megteremtette az univerzális isteneszmét és végül a sötét, reménytelen babonaságok közé belevitte az optimizmus hitét. Hitte törhetetlen hittel, hogy a jó mint győztes kerül elő minden küzdelemből. Zaratusztra korában az optimizmus a megváltás értékével bírt, aki követte, az derülten láthatta a világot, annak kedve lett a verejtékes munkához is, az elviselte a megpróbáltatásokat, inert előtte mindig a jóság biztos győzelmének Ígérete lebegett. De mi hát sorsunknak veleje? Mikor köszönt ránk a sorsdöntő pillanat? A fohászok 29-ében a föld panaszából tudjuk meg. Óh, hát tekints le reám is! kiálta fennszóval, föl az egek felé a földnek szomorú, panaszos lelke: Óh, hogy miért is vagyok én itten és ki adott életet nekem, hogy mindig csak magamat adjam! Sorsunknak ez a döntő pillanata, mikor egyszer elsírjuk magunkat, mikor kizsákmányoljak, kifosztottnak érezzük magunkat. Mindig csak magunkat adjuk és nem kapunk érte cserébe semmi jót, csak fájdalmat, esetleg talán megvetést is. Igen, eljön mindenkire a pillanat, mikor az eddig öntudatlanúl adó szíve felsír, szája panaszra nyílik, mert úgy érzi, hogv kifosztották, hogy egyedül áll a nagy világban. Itt dől el a sorsunk, hogy napbíró tekintettel tudunk-e ezután a meg16
