Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])

1. A nagy példák - I. Zaratusztra

Ott élt az ősember a természet ölén és minden pillanatban készen állott, hogy megvédelmezze a maga életét a rátámadó vadállatokkal szemben, készen arra, hogy megölje, ami zsákmányául kínálkozik. A természet törvénye ellenkezése nélkül érvényesült életében: mindent kész volt megenni, ami nein ette meg őt. Nem félt a rettenetes vadaktól, különben mammut-rajzai nem viselnék a nyugodtan szemlélődő vadásznak kézvonásait. Vadászott a mammutra, tőrt vetett neki és kövekkel agyonverte. Igen, a verembe esett szörnyetegnek ordítására szaporább lett a lélegzete, minden izma, érzéke megfeszült, oxigén telítette agyát, aztán lihegve folyt a küzdelem életre-halálra, végül elnémúlt a nagy zsákmány és elernyedő izmai, idegei ím eltorzultak, az ősember a veszedelem elmúltával kacagásba tört ki, agyának oxigéntöltése kirobbant. Kőbe vésett rajzai között ott látjuk a cammogó medvét, a sziklacsúcson ugrásra készülő kőszáli kecskét, az itatóra jövő őstulkot, a riadtan futásnak eredő vadlovat. Kíváncsisággal nézte, bámulta az ősember a természetet, de nem félt tőle. Nem félt a vihartól sem, nem a tüzet fakasztó villámcsapástól, különben sohasem ismerte volna meg a tűz használatát, nem merészkedett volna a tűz közelébe, hogy szikrát, parazsat lopjon. Az északi népek mondáiban Thor, a villámlás és dörgés istene, hatalmas kalapácsát sújtja az emberi nem ellenségeihez, akik különben elpusztítanák az embert. Thor az égi vihar istene, az ember barátja! Kétségtelen, hogy valami rendkívüli érzés eltöltötte életének szokatlan perceiben, de ezt az érzést, az ősemberi, ősádámi érzést olyannak képzelem, amilyen elfogja a japánokat, mikor hegyre épült, ősi fák berkében rejtőző templomaikat meglátogatják. A hegymászástól szaporábban ver a szívük, valami lelkesedés tölti el agyukat, az ősi fák ünnepélyes hangulatot teremtenek, valami kellemes borzongás is erőt vesz rajtuk, de ez mind nem félelem, hanem csak annak megérzése, hogy egyek vagyunk a természettel. Ha egy szót keresek az ősember istensejtésének kifejezésére, akkor azt pánvitalizmusnak nevezem. Wundt animizmusnak nevezi, hogy az ősember mindent meglelkesített, de kétségtelen, hogy a primitív ősembernek a lélekről még nem volt fogalma, az sokkal később zavarta meg agyát, hanem mindent élőnek tartott, megelevenítette még a köveket is. Az életnek hatalmas árján vitette magát ősünk is. Őseink romlatban érzékeikkel szerencsefiak voltak, egész lényükkel részei voltak az egy, örök világritmusnak, elevennek is tudták az egész világot. 2. Bálványimádásunk. Mégis bálványimádásba süllyedtünk, mégis vad szellemek, gonosz démonok lettek úrrá felettünk! Embersorsunknak valahol van egy tragikus törése, amit úgy jellemezhetek, hogy valahol, valamikor elvesztette az ősember az érzékeibe, az erejébe vetett bizalmát, feltámadt előtte valami ismeretlen, amit nem tudott érzékeivel megfejteni. Vannak, akik a megfejthetetlen ismeretlent a halálban, mások, akik az álmokban látják. Nem keresem, hogy melyiknek van igaza, csak megállapítom, hogy szörnyű rabságba süllyedt az ember, hogy szemfüles sámánok, varázslók babonaságba süllyesztették büszke öntudatos lényét, lettünk a félelemnek szolgái, a fájdalomnak hirdetői. Kinek nem tűnt még fel, hogy a fájdalom kifejezésére több szavunk van, mint az örömére? Ki nem hallott azokról az áldozatokról^ melyekkel a bálványokat tisztelték az ókor népei? Amerre nézünk, mindenütt füstölgő oltárokat látunk, a föld terményei, állatok, sőt emberek is elhamvadnak az oltárokon, hogy az örökké éhes és szomjas, az emberre irigykedő istenek kegye biztosított legyen. Rettegés az élet, hogy mikor melyik istennek a haragja sújt le ránk, megzavarodott 12