A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Varga Imre: A felvidéki magyarság a statisztika tükrében

nél jobb fenntartásában, valamint a társadalmi, gazdasági. kulturális, földrajzi stb. adottságok hosszú soraiban találjuk meg. Hogy mindenkori politikai nagyságunkat, vagy elesettségünket, európai tekintélyünket, kulturális haladásunkat, s egyáltalán: nemzeti súlyunkat mennyire számbeli mennyiségünk adta meg, — ezt a tételt senki előtt sem kell bizonyítanunk. Ez az ítélet egyformán áll arra az időre, amikor országunk határai jóval túllépték nyelvhatárunkat, de áll arra a szomorú történelmi helyzetre is, amikor politikai határaink jóval szűkebb területet öleltek fel, mint etnikai határaink, így nem csoda, ha a honfoglalástól a mai napig, — eleinte ugyan minden térhódítási szándék és tudatos állampolitikai törekvés nélkül, szinte tudat alatt, állandó élet-halál harc folyik északi nyelvhatárainkon, minden egyes emberért és minden talpalatnyi földért. A XVIII. század végétől, különösen pedig a legutóbbi századfordulótól ez a harc tudatossá válik és a súrlódások mindinkább fokozzák azokat a törekvéseket, melyek végül is a háborúutáni összeomlásban jutnak kifejezésre. így jutunk el ahhoz a megállapításhoz, hogy a demográfiai fejlődés nemcsak az elváltozás leszögezését jelenti, hanem az okok felkutatását is bizonyos mértékben, s jelenti azt a harcot, amely a nyelvhatáron a két érintkező nemzet életében döntő szereppel bír. A honfoglaláskori magyar letelepedés felvidéki határának megrajzolásától most eltekintünk; egyrészt az adatok hiányossága, másrészt pedig annak lényegtelen volta miatt. Nem lehet döntő fontosságú számunkra e vonal részletes megrajzolása, hiszen abban az időben még nem a nemzetiségi öntudat alkotott közösségeket, hanem egészen más szempontok. A honfoglalás magyarsága azon a fejlődési fokon áll, melyet a királyi hatalom, a természetes földrajzi határok, főként pedig a közösen viselt háború — mely a haza védelmében először teremt közösségi érzetet — alakított ki. A magyar nép: a királyi tekintély által szilárd egységbe foglalva, természetadta határoktól védve, s az itt élö népek meghódítása árán — szilárd államot teremt magának. Mivel a magyar törzsek főleg a legtermékenyebb területeket és a folyóvölgyeket szállták meg, a hegyek között élő s az Alföldre néző szélesebb völgyekben lévő pannon-szlávok, a nyitrai szlovákok, tőlük keletre a morvái szlovákok, a mai Trencsén megye területén élö fehér horvátok: zavartalanul élnek tovább az ország határain belül. Természetes, hogy a honfoglalás idején s az utána következő időkben nemzetiségi ellentétről még nem lehet szó. II. Géza (1129-től llfi2-ig) már tudatosan telepít az országba idegenajkú népeket. Az idegeneket különféle kiváltságokkal ruházzák fel királyaink, nem egyszer az államalkotó magyarság hátrányára. A bevándorló idegeneket, elsősorban a németeket és morvákat, nemcsak a magyarság szívta fel, de a peremterületeken élő szlovákság is. így állhatott elő az a helyzet, hogy ez a néptörzs lassanként Nyitrától kelet felé, a liptói és turóci fensíkra is kiterjeszkedett. Ebben a korban a nemzet nem az a kulturális és nyelvi közösség, amelyet a XIX. század nacionalizmusa meghirdetett, hanem inkább egy osztályt jelent azokkal szemben, akiknek hátrányára előnyöket és kiváltságokat élvez. A nemzetnek ez a szemlélete uralkodik nálunk mindaddig, amíg a francia forradalomban testet öltő modern nacionalizmus hullámai hozzánk is el nem érnek. Erőszakos nyelvterjesztés, vagy tudatos asszimiláció még teljesen ismeretlen fogalmak ebben az időben, sőt némelykor ennek éppen ellenkezőjével találkozunk. Az észrevétlen beolvadás, minden kiváltságos helyzet ellenére s minden szándékos törekvés nélkül is annyira folyik, hogy pl. Mátyás király országának csak 20°/o-a nem magyar. A szlovákok közé letelepült idegenek lassan felolvadnak ezen kialakulóban lévő, egységessé fejlődő nép között s számuk úgy nő, hogy a Kárpátok felső hajlatát csaknem egész hosszában kitöltik. A hegyek, a völgyek, az erdőségek megvédik őket a magyar nép olvasztó ölelésétől, s így a természetadta teret lassan be is töltik. A magyar nép feszítő ereje megtörik észak felé, de nem a szlovák nép ellenálló erején, hanem a tájadta elhelyezkedési előnyön. A Felvidék etnográfiai képén nagyobb eltolódásokat okoz a török uralom. Ezen időben délről északra irányuló vándorlás észlelhető. Nyugatról a szlovákok fölé a balkáni eredetű vlachok kerülnek s kelet felé húzódva Liptó és Szepes földjén találkoznak Erdély felől felhúzódó testvéreikkel. E népcsoportok beolvadásukkal a szlovákokat, illetőleg a ruténeket erősítik, de még így sem közelítik meg azt a déli vonalat, amelyet pl. a jelen időben foglalnak el. Abauj, Ung, Sáros, Ugocsa megyék falvai még akkor többnyire magyarok voltak. A félnomád rutének csak a hegyekben laktak. A magyarság a szlovákokkal és ruténekkel szemben rendkívül türelmes. Nemzetiségi elnyomásnak, vagy különválasztásnak semmi nyoma. Istentiszteleteiken nemzeti nyelvüket használhatják. A patriotizmus, a közös haza igaz szeretete köti össze ebben az időben Hungária minden lakóját. A XVIII. század és a szlovák terjeszkedés. A szlovák nemzeti terjeszkedés a XVIII. században kezdődik. Ekkor keletkeznek az alföldi szlovák telepek s ugyanakkor szlovákosodnak el Pozsony, Nyitra, Bars és Hont vármegyék magyar részei és a Felvidék középső és keleti részén elhelyezkedő német telepek is.