A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Varga Imre: A felvidéki magyarság a statisztika tükrében

A Habsburg-ház politikája az arisztokrácia felső rétegét is elidegeníti a nemzettől, míg a köznemesség tömegei — elfeledve lassan a magyar nyelvet — szlovák és rutén rétegekkel együtt: az idegen latin nyelvet veszik föl. A magyar nyelv, mint társalgási nyelv is kiszorul a hétköznapi életből. A közélet nyelve pedig kizárólag a latin. A fentvázolt időkre, egészen 1773-ig, alig van említésreméltó feljegyzésünk arra vonatkozólag, hogy országunk északi felén a magyarság milyen vonalig terjeszkedett. Az újonnan kialakuló nemzeti eszme hozta magával azt is, hogy pontos feljegyzéseket kezdtek készíteni arról, hogy egyes népcsoportok milyen területeket hódítottak meg, illetőleg hogy az egyes településeket milyen nemzetiségű lakosság lakja. Tanulmányunk terjedelme nem ad lehetőséget arra, hogy visszamenőleg mindazon forrásmunkát fölhasználhassuk. melyek mint kútfők a felvidéki terület demográfiai kialakulásának megrajzolásánál számításba jöhetnek. Elégedjünk meg itt csak annyival, hogy olyan kútfőket használjunk fel, melyeket a tudományos világban általában megbízhatóknak ismerlek el. E legfontosabb kútfők időbeli sorrendben említve - a következők: 1. „Lexicon universorum Regni Hungáriáé locorum populosorum" című helységnévtár 1773-ból. Ezt a művet a magyar kormány 1920-ban a béketárgyalások alkalmából szószerint kinyomatta. 2. Korabinsky János Mátyás, pozsonyi könyvkereskedő müve: „Geographisches und produkten Lexicon von Ungarn"; 1786-ban Pozsonyban jelent meg. 3. Fényes Elek nagy munkája: „Magyarországnak s a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja". 4. Az 1851 -i népszámlálás adatait magában foglaló Czoernig Károly 1855—57-ben megjelent nemzetiségi térképe. 5. Pesti Frigyesnek a Nemzeti Múzeumban őrzött kéziratos munkája, amely már a modern kor pontosságát megközelítő hü képet tár elénk. 6. \

Tégül a tízévenkint megismétlődő hivatalos népszámlálási adatok, tehát 1880-tól 1938 decemberi népszámlálásig 7 népszámlálás ad pontos útbaigazítást a helyes kép felrajzolásához. Tanulmányunk kerete nem engedi meg, hogy az előbb felsorolt kútfők adatait minden egyes elszakított községre összegyüjthessiik, hanem csak azoknak a községeknek az adatait tárhatjuk fel, melyeknek népi elváltozásai a mostani demográfiai vonal kialakulásához vezettek. Az összes felvidéki községek adatainak összegyűjtését kiváló felvidéki demográfusunk, Révav István gróf el is végezte: kéziratban lévő hatalmas művét azonban mindmáig még nem adta ki. Tárgyalásunk további menetében, nyugatról kiindulva, Pozsonytól kelet felé haladva, földrajzilag is egységes területekre bontva a magyarlakta területet, meg kell rajzolnunk azokat a változásokat, melyek a nyelvhatár területét a rendelkezésünkre álló kútfők szerint megváltoztatták. Kisalföld. Területileg ebbe az egységbe számítjuk délen a Duna által, északon pedig Pozsonytól kiindulva kb. a inai országhatárt követve a Nyitra-folvóig húzódó területet, mely észak-déli vonalával ezen terület keleti határát adja. A terület teljesen sík. Települési típusai alföldi jellegűek, azzal a különbséggel, hogy a déli részen több, de kisebb, az északi részen pedig kevesebb, de nagyobb települést találunk. Jellegéi a folyópartok szabják meg. A terület legnagyobb települése Pozsony. Kívül esik a magyar nyelvhatár területén, hisz a magyarság mindig kisebbségben volt a városban. Mivel sem a Lexicon, sem Korabinsky munkájában nem találunk adatot Pozsony nemzetiségi állományára vonatkozólag, — Pozsony szabad királyi város volt — csak későbbi adatokból indulhatunk ki. Pesti szerint Pozsony már 1290-ben német város volt. Azonban az is bizonyos. hogy ősrégi idők óla jelentős magyar lakosság élt itt s az a fejlődés folyamán sohasem tűnt el, hanem állandóan erősödött, ezzel is bizonyságot adva a magyarság népi erejének. Hogy Pozsonyban is volt magyar és szlovák kisebbség, ez szinte természetes, hiszen a város hármas nyelvhatáron fekszik. Ezen adottságának köszönhető, hogy egyik nemzetiség sem tudott döntő fölénybe kerülni a másik kettővel szemben. A Csallóköz kiapadhatatlan emberanyaga pótolta a magyarság ritkuló sorait, a Kiskárpátok lenyúló vidéke adta a szlovák tömegeket, míg a Duna, illetőleg a Morva túlsó oldaláról lankadatlanul tartott a német bevándorlás. 1851-ben 57 német, 22 szlovák. 7 magyar és 12 százalék zsidó lakja a várost. Czoernig német, magyar és szlovák nemzetiségeket említ. 1880-ban a népszámlálás szerint 63 német, 15 magyar és 15 százalék szlovák lakja Pozsonyt. 1890-ben: 60 német, 19 magyar és 17 százalék szlovák. A következő népszámlálás adatainak ugrásszerű változását az adja. hogy a város lakossága az odahelyezett nagyszámú hivatalok miatt rohamosan átalakul. A város lakossága 1890—1900-ig 26 százalékkal, 1900—1910-ig 19 százalékkal gyarapodott, míg a két csehszlovák népszámlálás között, 1921 -1930-ig 32 százalékkal. 1890-ben: 50 német. 31 magyar és 26 százalékban szlovák volt a lakosság. 1910ben 42 német, 41 magyar és 15 százalékban szlovák nemzetiségű. A következő népszámlálás adatai magukon hordják a közben lejátszódó magyar összeomlást. Az ottlévő magyar hivatalnoki kar elmenekült, s helyét szlovákok és csehek foglalták el. 1921-ben a német lakosság 30, a magyar 24, a csehszlovák pedig 42 százalékot tett ki. 1930-ban pedig 26 német, 16 magyar és 48 százalék csehszlovák arányt mutatott ki a hivatalos — 76 —