A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Dobossy Imre: A felvidéki magyarság jogi helyzete a csehszlovák köztársaságban

hiészetesnek látszott, hogy až a körülmény, hogy valaki 1910 január 1-től valamely, az új államhoz csatolt magyar területen bírt illetőséggel, csak az ekkor életben volt és azóta is érvényben maradt jogszabályok alapján bírálható el. A vonatkozó magyar jogszabályok (az 1886. évi XXII. t.-c. 10. §.) értelmében az, aki egy új községbe költözött át, ha az új községben négy évig folytonosan lakott, ennek terheihez legalább egyszer hozzájárult, az új község kötelékébe tartozónak és az előző községből kilépettnek volt tekintendő még azon esetben is, ha települési szándékát be nem jelentette. A törvény helyes és érvényességének hosszú évei alatt kifejlődött magyar joggyakorlattal is alátámasztott magyarázata szerint: automatikusan szerezte meg községi illetőségét mindenki, aki négy éven át egy községben lakott és a község terheihez, akár csak egyszer is hozzájárult. Joggal feltételezhette tehát magáról mindenki, aki 1910 január 1 -ét megelőzőleg valamely, a csehszlovák államhoz csatolt községben négy évig lakott és adózott, azt, hogy automatikusan az új állam polgára lett. A valóságban is ez volt a helyzet egész 1923-ig, amikor a csehszlovák Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság, az idézett törvényhely téves és kellőképen soha meg nem indokolt magyarázatával, a fent ismertetett régi magyar joggyakorlattal szemben, arra az álláspontra nem helyezkedett, hogy községi illetőséget hallgatólagosan szerezni nem lehet, hanem azért kifejezetten folyamodni kell. E helytelen törvénymagyarázat következtében a hontalanok száma ijesztően megnőtt. A kisebbségi magyar középosztály hatalmas tömegei nem tudták igazolni, hogy ők, vagy elődjük községi illetőségért valaha is folyamodtak volna és a község kötélé kébe ezen az alapon kifejezetten felvétettek. Ennek hiányában viszont annak az igazolását kívánták a hatóságok, hogy a folyamodó, illetőleg jogelődje 1871 június 10-én hol bírt állandó lakhellyel, ami az akkor érvényben volt jogszabályok szerint a községi illetőséget is vélelmezte. Ha ez a község a köztársaság határán kívül eső területen feküdt — ami a középosztály már ismertetett vándorlásánál fogva gyakori eset volt — úgy akármilyen hosszú ideig is lakott egyfolytában a köztársasághoz csatolt területen, idegen állampolgárnak tekintették. Kisebbségi törvényhozóink az ebben rejlő veszélyt, a magyarság nagy tömegeinek az állampolgári kötelékből és jogokból való kizárását és ezáltal megélhetésüknek lehetetlenné tételét, idejében felismerték. Az állampolgársági kérdés emberi módon való és a magyar kisebbség létérdekének megfelelő rendezése a magyar pártok sarkalatos programja lett és a kérdések állandóan a felszínen való tartásával erős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az 1926-ik évben végre megszületett az ú.n. lex Derer SzentIvány,* amely lehetővé tette az állampolgárság elnyerését azok számára is, akiket a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság helytelen judikatúrája a trianoni békeszerződés alapján jogosan megillető csehszlovák állampolgárságukból kizárt. Az említett törvény értelmében ugyanis az abban meghatározott záros határidőn belül folyamodhatott a csehszlovák állampolgárság elnyeréséért mindenki, aki 1906 január 1 óta a köztársasághoz csatolt volt magyar területeken lakott és folyamodványát kedvezően kellett elintézni, feltéve, hogy a csehszlovák állam ellen nem vétett. Az állampolgárság ezen törvény alapján való elnyerésének visszaható hatálya volt és a folyamodó 1918 október 28-tól. vagyis a csehszlovák állam megalakulásának idejétől kezdve volt csehszlovák állampolgárnak tekintendő. A hontalanság kérdését azonban ez a törvény nem oldotta meg és a magyarság nagy tömegei maradtak még mindig állampolgárság nélkül. Az Országos Magyar Keresztényszocialista, valamint a Magyar Nemzeti Párt törvényhozói tovább folytatták harcukat. Számtalanszor mutattak rá a kérdés rendezetlen voltára belföldön és Genfben és követelték, ennek orvoslását. Dr. Grosschmid Géza volt szenátorunk kétszer is terjesztett a csehszlovák nemzetgyűlés szenátusa elé ilyen törvényjavaslatot, követelve ebben az állampolgárságot mindenki számára, akit az 1918. évi államfordulat Szlovákiában, vagy Kárpátalján mint ottani lakost talált. Azonban eredmény nélkül. A kisebbségi magyarságot érintő kérdésről lévén szó, még a javaslat tárgyalását sem sikerült a köztársaság összeomlásáig kisürgetni. Az állampolgársági kérdés, sajnos, visszacsatolásunkkal sem nyert kielégítő megoldást. Az 1939. évi február 18-iki magyar csehszlovák állampolgársági egyezmény ismét vitássá teszi sok olyan felvidéki magyar állampolgárságát, aki a húsz évi csehszlovák állampolgársági kálvária után joggal remélhette, hogy a kérdés — felszabadulásunk folytán — végleg lekerül a felvidéki magyar élet napirendjéről. Ezen egyezmény és ennek hivatalos magyarázata szerint ugyanis csak azok a felvidékiek nyerték vissza minden hatósági intézkedés nélkül magyar állampolgárságukat, akik azt a trianoni békeszerződés alapján vesztették el és 1928 november 1-től 1939 március l-ig állandóan a visszacsatolt felvidéki területet laktak. Miként már ismertettük, a csehszlovák hatóság a trianoni szerződésben lefektetett állampolgársági előírások helytelen magyarázata folytán, igen sok felvidéki magyart nem ismertek el csehszlovák ál* A törvényjavaslatot dr. Dérer Iván csehszlovák szociáldemokrata képviselő terjesztette be és a nemzetgyűlés azt SzentIvány József, a Magyar Nemzeti Párt vezérének módosító indítványával fogadta el. — 70 —