A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Dobossy Imre: A felvidéki magyarság jogi helyzete a csehszlovák köztársaságban

lampolgárnak, akiknek egy része azután a húsz év alatt, sok küzdelem árán, kiharcolta csehszlovák állampolgárságának folyamodás útján való megadását. Ľzek, a felvidéki magyar állampolgársági kérdés rendezése folytán, nem nyerték vissza automatikusan régi magyar állampolgárságukat, mert ezt nem a trianoni szerződés alapján, hanem elbocsájtás folytán vesztették el, úgyhogy most csak visszahonosítás útján válhatnak újból magyar állampolgárokká. E kérdés bővebb tárgyalása azonban megahaladja beszámolónk kitűzött céljait és ezért csupán reményünknek óhajtunk kifejezést adni, hogy a felvidéki magyarok állampolgársági kérdése mielőbb a méltányosság szellemében rendeződik. A kisebbségek nyelvhasználati joga lényegében és praktikusan azt a jogosultságot jelenti, hogy a kisebbség tagjai az államhivatalokhoz és bíróságokhoz saját nyelvükön adhatnak beadványokat s ezek a beadványok az illető kisebbség nyelvén intéztetnek el. A nyelv a nemzetiségi jelleg leglényegesebb alkotóeleme, tehát nem lehet kétséges, hogy a nyelvhasználati jog mikénti szabályozásából lehet a legbiztonságosabban következtetni az államhatalomnak a kisebbségekkel szemben elfoglalt álláspontjára. Mivel a kisebbség egyedei csak a nyelvhasználati jog törvényes elismerése által válnak jogilag is nemzetiségük tagjává, nyilvánvaló, hogy a nyelvhasználat jogi szabályozása életbevágóan fontos a kisebbségek számára. Ennél a szabályozásnál kétféle szempontból lehet kiindulni. Az egyik szempont tárgyi érdekekből kiindulva a kisebbségek szabad nyelvhasználati jogát természetesnek tartja s korlátozásokat csak kivételként állít fel és csupán ott, ahol annak tényleg komoly közigazgatás-technikai indokai vannak. A másik szempont az „egy állam, egy nyelv ' elvéből indul ki, ezt tartja természetes állapotnak s csupán kivételként, erős korlátozásokkal és csak az államnyelv mellett ismeri el a kisebbségek nyelvhasználati jogát. Érdekes, hogy Masaryk köztársasági elnök a nyelvtörvény javaslatához írott megjegyzéseiben az előbbi álláspontot tette magáévá, amidőn azt írta: „több nemzetiséget magában foglaló demokratikus államban minden nyelv államnyelv". A csehszlovák nyelvhasználati jog tételes szabályozásában azonban nyomát sem látjuk ennek az államfői óhajnak. Az a centralizáló törekvés, mely a közigazgatás újjászervezésének minden fázisában megnyilvánult s az államépítmény mesterkéltségét s az ebből származó széthúzó erőket formalisztikus megoldásokkal próbálta egyhíteni, a nyelvjog szabályozásánál is éreztette hatását. A csehszlovák nyelvi szabályozás alapelve: a cseh, illetőleg szlovák nyelv, mint „hivatalos nyelv" teljes szupremáciája a kisebbségi nyelvekkel szemben. Ennek megfelelően az állami hivatalok és bíróságok csehül vagy szlovákul tárgyalnak és intézkednek. A kisebbségi nyelv használatának lehetősége csak mint az általános szabály alóli kivétel jelentkezik. A nyelvhasználati jogosultság szempontjából ugyanis a csehszlovák szabályozás értelmében különbséget kellett tenni olyan bírósági járások nemzeti kisebbsége között, amelyben az illető kisebbség a járás lakosságának legalább 20%-át tette ki s az olyan járások között, ahol nem érte el ezt az arányszámot. Nyelvi jogaikkal csak az előbbi járások kisebbségei élhettek. A százalékarány megállapításánál a mindenkori népszámlálás adatai szolgáltak alapul. Mindenesetre rendkívül jellemző, hogy pl. Kassa magyarsága nem rendelkezett nyelvhasználati joggal. A csehszlovák szabályozásban nemcsak az volt kisebbségi szempontból sérelmes, hogy a nyelvi egyenjogúság elvét nyíltan megtagadta s a nyelvhasználati jogosultságot egy elég magas százalékhoz kötötte, hanem az a körülmény is, hogy a bíróságok területi beosztásának módosítása könnyen lehetővé tette a kisebbség számarányának mesterséges csökkentését. A kormány élt is ezzel a lehetőséggel, llymódon vesztették el nyelvhasználati jogukat a pozsonyi, kassai, rimaszombati, nyitrai és gálszécsi járás magyarjai. Azonban még ez az agyoncsonkított nyelvhasználati jog sem érvényesülhet a mindennapi életben. Az igazságügyi kormányzat egyoldalú személyzeti politikája ugyanis a nyelvhasználati jogot még a kvalifikált járások magyarsága számára is illuzórikussá tette. Az érsekújvári járásbíróság 5 tárgyalóbírája közül pl. három — beleértve a járásbíróság vezetőjét is — egyáltalán nem tudott magyarul! A jóhiszemű olvasó számára valószínűleg érthetetlennek fog feltűnni, hogy a magánélet vonatkozásaiban is beszélnünk kell a nyelvhasználati jog szabályozásáról. Szinte természetesnek és magától érthetődőnek látszik, hogy a kisebbségek tagjai a magánéletben korlátozástól mentesen használhatják anyanyelvüket. Maga a nyelvtörvény a magánéletre vonatkozólag tényleg a teljes nyelvi egyenjogúság álláspontját fogadta el. Azonban az 1926-ban kiadott nyelvrendelet a nyelvtörvénnyel, sőt a békeszerződés kisebbségvédelmi intézkedéseivel ellentétben felhatalmazza a hivatalokat, hogy mindenütt, ahol azt a „közérdek" kívánja, elrendelhetik majd a községeknek mint magánszemélyeknek az államnyelv kötelező használatát a közönség részére szánt hirdetményeken és feliratokon. Ezekután nem csodálkozhatunk lia a nagy prágai humanista, Rádl professzor, nagy port felvert könyvében,* a csehszlovák nyelvtörvényt úgy tekinti, * Em. Rádi: Válka Oechu & Neuei.