A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Dobossy Imre: A felvidéki magyarság jogi helyzete a csehszlovák köztársaságban

kedés következtében 35 szlovákiai és kárpátaljai város vesztette el városi jellegét és süllyedt falusi szintre. Polgármestere Szlovákiában csak Pozsonynak és Kassának maradt, míg a többi helyeken egyelőre községi bíró (starosta) vette át a helyi közigazgatás irányítását. A városok jogi lefokozása a magyar kisebbséget is súlyosan érintette. A városok lakossága még a nemzetiségileg kevert vidékeken is magyar többségű volt. A városi önkormányzat leépítése tehát elsősorban a magyarság közjogi visszaszorítását eredményezte, de ettől eltekintve is: a községesítés folytán a városok a főszolgabírói, illetve később a járási hivatalok hatásköre alá kerülvén, a szlováktöbbségű járásokban a lefokozott magyar város irányító szerepe is megszűnt. A másik mélyreható változás a községi közigazgatás körében a községi jegyzői kar államosítása volt. Ezáltal a községeknél is kifejezésre jutott az ú. n. „kettős vágány" rendszere, vagyis a közigazgatási és az önkormányzati tevékenység megkülönböztetése. Az állami közigazgatást a községben a kinevezett jegyző, az önkormányzatot pedig a választott bíró képvislete. Túlsúlyban a jegyző volt. mert az önkormányzat határozatait megváltoztathatta. A jegyzők államosítása kisebbségi szempontból sérelmes volt ugyan, mint minden olyan intézkedés, mely az önkormányzat megcsonkítására vezetett, azonban kétségtelen, hogy tisztán közigazgatási szempontból igen hasznosnak mutatkozott. Ez a rendszer annyira bevált, hogy a köztársaság utolsó éveiben igen komoly formában merült fel az a gondolat, hogy a jegyzői intézményt a történeti országrészekben is, ahol az ismeretlen volt, bevezetik. Magyar szempontból sok hátrányt jelentett a csehszlovák államrendőrség felállítása a városokban és néhány nagyközséggé degradált városban. Az államrendőrség legnagyobbrészt cseh nemzetiségű tisztikarból és legénységből állott, amely a helybeli lakossággal megfelelően érintkezni nem tudott, a helyi viszonyokba magát beleélni nem tudta s inkább politikai. mint rendészeti feladatokat teljesített. Az államrendőrség kérdésének nagy fontosságát mi sem bizonyítja jobban — negatíve — mint Érsekújvár virágzó magyar közélete. Ez volt az egyetlen nagyobb mag)'a r városa a Felvidéknek, ahol Dr. Holota János városbíró és magyar nemzeti párti képviselő mindvégig meg tudta akadályozni, hogy a város csehszlovák államrendőrséget kapjon. Az önkormányzatokkal kapcsolatosan meg kell még emlékezni arról, hogy a képviselőtestületek választott tagjait általános, egyenlő titkos és közvetlen szavazási rendszer alapján választották meg. Ez a demokratikus rendszer a maga teljességében azonban csak a községi választásoknál érvényesült, mert a többi önkormányzatoknál •— amint már említettük a tagok 1'a része kinevezett volt. Maga ellen a választási törvény ellen kisebbségi szempontból sem lehetett kifogást emelni, annál inkább sem, mert a lélekvásárlás és a lelki presszionálás különböző raffinált módja nem a törvény, hanem a rendszer hibája volt. Részletesebben kell foglalkoznunk azzal a két kérdéssel, amely a felvidéki magyarságot a legközelebbről érintette és pedig: az állampolgárság és a nyelvhasználat kérdésével. Az egyénnek az államhoz való jogi kapcsolata és az anyanyelv használatának lehetősége, kél olyan tényező, amely a kisebbségeknek az államhatalom szerveihez való viszonyát alapvetően meghatározza. A mai komplikált életviszonyok mellett, a hatóságokkal való érintkezés kikerülhetetlen. Ennek viszont két alapvető feltétele van. Egyrészt az a jog, amelynek alapján a hatósági közreműködést igénybe vehetem, ez az állampolgárság, másrészt az a nyelv, amelyen a hatóságokkal érintkezhetem, ez a nyelvhasználat joga. Az állampolgársági kérdés rendezésének alapelveit magában a trianoni békeszerződésben találjuk lefektetve. Ennek értelmében automatikusan csehszlovák állampolgárrá vált minden volt magyar állampolgár, aki 1910 január 1-től csehszlovák fennhatóság alá került területen bírt községi illetőséggel. Azok, akik később szereztek ezen a területen községi illetőséget, csak úgy válhattak csehszlovák állampol gárokká, ha eziránt külön folyamodtak és kérésüket kedvezően intézték el. Az 1920. évi 236. sz. csehszlovák alkotmánytörvény, amellyel az állampolgárság kérdése belföldi viszonylatban rendeztetett, a trianoni békeszerződésben lefektetett alapelvekkel lényegében azonos rendelkezéseket tartalmaz. Az állampolgársági jog ily módon való rendezése a magyar kisebbség szempontjából elejétől kezdve sérlemes volt. Az ezer éven át egy állam keretében élt magyar lakosság tekintélyes része állandó mozgásban és költözködésben volt nemcsak 1910 előtt, hanem utána is, sőt még a háború alatt is. A magyar középosztály nagy része állami és megyei tisztviselőkből, katonatisztekből, vasutasokból, postásokból, tanárokból, tanítókból, magánalkalmazottakból, stb. állott, akik hivatali beosztásuknak megfelelően legtöbb esetben elkerültek eredeti lakhelyükről és ott telepedtek le, ahová elfoglaltságuk vezérelte. Ezrekre rúgott azoknak a száma, akik az állampolgárság fent vázolt szabályozása folytán nem váltak az új állam polgáraivá, mert 1906, illetőleg 1910 után költöztek a megszállott területre és állampolgárság hiányában nemcsak kenyerüket vesztették, de a kiutasítás veszélye is fenyegette őket. Ez azonban csak a kezdet volt. Az 1920. évi 236. sz. csehszlovák törvény kifejezetten érvényben hagyta a községi illetőségről szóló magyar jogszabályokat. De ettől függetlenül is ter69 -